Vers
Én reszketek egyedül elkárhozni, Magammal vinném beteg lelkedet... De végzetünkkel mindhiába küzdünk: Nekünk együtt még halni sem lehet!...
A vágy sóhaj lett nemsoká: Szeretet szárnyán merre szálljon? Nincsen rokonszív, nincs hová!
Én bús szívem vidámsága, Lelkem édes kívánsága, Te vagy minden boldogsága, Véled Isten áldomása.
Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett Tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád.
A te napod, a te virágod Ejté meg egykor lelkemet; Azt a napot, azt a virágot Feledni nékem nem lehet! Ébredő szív első szerelme, Van-e ki téged elfeledne?... Van-e ki téged eltemet?...
Van az életben egy-egy pillanat, Hogy nem várunk már semmit a világtól, Leroskadunk bánat terhe alatt, Szívünk mindenkit megátkozva vádol. Míg porba hullva megsiratjuk, Mi porba döntött - sok keserü álmunk, Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Csak néha fut fel a pupilla néma függönye. Ekkor egy kép beszökik, átvillan a feszült tagokon és a szívbe ér - és ott megszünik.
Hány volt, ki más szivéből Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése! S hány volt, ki más javáért A vért kiontá Saját szivéből, S nem lett jutalma!
Talán aludt és álmodott, vagy Álmából éppen fölriadt És boldogan gondolta, hogy most Egész világon béke van És megnézve a homokórát Nyugodtan fordult fal fele.
Facebook
Pinterest