Vers
Megállni, menni, mondd, mi célja van?
Nézz jobbra, balra, minden céltalan.
Ne szólj, szól helyetted a csend.
Ne nézz, hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj, hívnak az álmaink.
Ne keress, hisz úgyis ott vagyok.
Sírok, sírok, mindíg csak egyedül,
és senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág,
s olyan borzasztó a sötét szoba.
Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Igy, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...
Mért faggatnak a holtak
kik élve némák voltak?
miért hangos a halál?
miért van, ami nincsen?
miért fáj, ami mindegy?
Nincsen magányosabb
a lelkiismeretnél,
nem falkában harap,
nem sokszorozza testvér,
mégis ezer felől
érzed, hogy meggyötör,
ezerszer húsodba tép, de
meg nem öl, jaj, meg nem öl!
Alszom, s szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom.
S melléd varázsol egy aranyló szárnyú álom.
A szívem a szíveden. Kezemmel reszketeg
érintem bőrödet, feszes lesz és remeg.
Szenvedélyek tengerére szálltam egy szál csónakon,
Önmagamnak ellensége nálam ártóbb nem lehet.
A legrosszabb ez:
Nem nyáron halni meg,
Mikor minden úgy szikrázik
És az ásó is könnyen mélyed a földbe.
És az utolsó pillangó is a mélybe hullik,
Az utolsó zuhanás és a végső fájdalom
A nagy kórus marad, ami elszólít:
Az ég megváltoztatja csillagait - indulj.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
Facebook
Pinterest