Vers
Vagyok, ahogy vagyok, elég ennyi,
Ha senki más nem vesz észre a világon, békén ülök,
És ha mindenki észrevesz, akkor is békén ülök.
Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad.
Sebesülten is megtalállak.
Szólj, hogy szólhassak holtomiglan.
Mondd, mondd el végre, merre jártál
kimondhatatlan álmaidban.
Mert aki végkép senkié,
Az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.
Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
Ezért-azért; egyszóval mindenért.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg)
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.
Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
Merengsz még? Aludj,
egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
s rám ne haragudj.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.
Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat félelmes tömegéből (vagy akárcsak megmutatni),
Hanem hozzátenni, keverni, növelni, kiteljesíteni - és ünnepelni a halhatatlant és a jót.
Mi lesz velem most? Nézz szemembe.
Ha nem te, hát ki szánna meg?
Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb,
Te jobb vagy, mint a többiek!
Elhúzódva mindörökre
csöndesen magadba révedj,
amíg meddőn mennydörögve
évre év jön, évre év megy.
Az élet mozgószínházában ülve,
A hallgatag sötétben nézem én
A karmester botját, hogy leng az űrben,
Míg pendül a vad álomköltemény.
Minek nevezzelek,
ha rám röpíted
tekinteted,
ezt a szelíd galambot,
amelynek minden tolla
a békesség egy olajága,
s amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
s a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?
Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,
Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.
Facebook
Pinterest