Vers
Sohasem volt az szerelmes, aki
Mondja, hogy rabság a szerelem.
Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,
Szárnyat ád ő... azt adott nekem.
Holnap mi lesz majd? azt ne kutasd! A sors
ahány napot nyújt, vedd nyereség gyanánt.
Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit meg is ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.
De élsz te, s égve hirdetik
Hatalmad csillagképeid,
Ez ősi, néma ábrák:
Akár az első angyalok,
Belőled jöttem és vagyok,
Ragadj magadba, járj át!
Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.
Így táplálkozom a halállal,
És így lakik jól ő velem;
Az életem rég nem enyém már,
Vadhúsként nő a szivemen.
Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted? Egy szót se szóltam.
Az emlék átsüt testeden,
és minden perccel nő az emlék;
Hagyj el! Hisz ez a szerelem,
ha nem leszek, Tiéd a nemrég.
Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,
Csak nincs kivel szót váltanom.
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,
Hogy legalább imádkozom.
Facebook
Pinterest