Vers
Ha meghalok - a csönd az én hazám, -
Akkor fogok én élni, győzni majd
Igazán.
Magányos este, fázós és beteg,
Már nem akarlak, és nem értelek.
Mi voltál? Játék. Eltörtél szegény.
A harc is elmúlt, és már nincs remény.
Csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
Valaki, aki árván erre tévedt
S akinek útja végtelenbe mélyül...
Én nem kívántam megszületni,
A semmi szült és szoptatott,
Szeress sötéten és kegyetlen,
Mint halottját az itthagyott.
S ne félj te sem, ne fuss előlem,
Inkább csittítsd a szenvedést,
Csukott szemmel szoríts magadhoz,
Szoríts merészen, mint a kést.
Te vagy nekem a sorsom,
Te vagy nekem a minden,
Te ragyogsz, túl sírokon
A bűneimben!
Messze, messze mentél,
Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz,
Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél
Érezzem, hogy az életem egész!
Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
És láttalak beteg babák szemében,
Melyek, mint eltört mennybolt kékje, fájtak,
És láttalak egy revolvergolyóban,
Mely jobb volt hozzám mégis, mint az élet.
Mert akkor is téged kerestelek!
Lakásom lesz a hetedik magány,
A halál felé nyílik ablaka.
Kertjében csak emlékek teremnek
S lakója csak a lelkem lesz maga.
Kertjében örök emlékek teremnek,
Nem érnek mérges vágyak már oda,
Csak remény nélkül tüskétlen az élet,
Ne várj csodát, az élet a csoda!
Facebook
Pinterest