Vers
Mint néma csónak parttól az éjszakába,
úgy távolodik lelkemtől a lelked.
Vágyakozásod sötét hullámain
úgy siklik tova s mindig távolabb.
Csak azért
Az egyetlen napért
Érdemes volt megszületnem,
Amikor szeretni tudtam,
És szeretnek-e, nem kérdeztem.
Van köztünk hány, akik az Eszményt el sem érik:
Átkos szobrász-csapat, balsorssal bélyeges,
Kik, míg nagy homlokod s kebled vésik, jeges
titkú, zord Capitol! meddőn csak azt remélik,
Hogy nékik a Halál új napként gyúl ki majd,
S fényében bús agyuk virága még kihajt!
Mely az időt tuléli, halhatatlan;
Él az ecsetben, hangban és a dalban.
Halandó ember csak a föld pora;
De a müvészet meg nem hal soha!
S aggódva nézi mind, ki szeretni szeretné,
vagy, látva, mily nyugodt, s csodálva, van aki
gyötörni kezdi, hogy jaja szavát vehetné
s kegyetlen ösztönét próbálja rajta ki.
Szerelmem! Földi utamat
Bánatok tolongják körül
(...)
De lelkem mégis földerül,
Mert rólad látok álmokat.
Szeretnek majd! Csak járt utad
Járatlanért ne hagyd el!
Őrizd örökké önmagad,
Ami nem vagy, máris add fel.
A hajdani fiút idézd,
Kit sorsa messzi útra vitt:
Oltárodra tette szivét,
Istenítette bájaid -
Szerelmi áldozat...! Kinek?
Ó, bűvös, megvető szemek.
Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.
A síkság boldog fénye villog,
a fű virít, a lomb susog.
- Ember! ne félj! tudja a titkot
a természet és mosolyog.
Homokba írtam minden mondatom,
Zápor elmossa: ne fájjon nagyon,
Letörli a szél: ne fájjon nagyon,
Homokba írtam minden mondatom.
Nem szeret kétszer, aki szeretett:
aki üdvözült, nem üdvözül újra!
Facebook
Pinterest