Vers
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. Ha rám így kedved van, maradhatok, ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.
Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönéből szabadúlt sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom.
S nem kérdezem, az ég ragyog-e még, Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?
n nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe, mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó, most nevető, most bánatos-sóhajtó - a karba, amely integet igézve: de hittem a te két jó-jó szemedben, a két szemed mélyén horgonyt vetettem, én mindig a lélekbe-szembe hittem, most is hiszek, megálltam, várok itten.
Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Fehér ördög-lepel hullott miránk, Fehér és csöndes lesz már a világ, Átkozlak, téplek, marlak szilajon, Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. Megöl a csend, ez a fehér lepel: Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
Csak tudnék én mást úgy kivánni, Mint téged. Óh, csak jönne más. Egy más asszony. Valaki. Más. Akárki.
Karollak, vonlak s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk, Állunk és várunk, csüggedt a kezünk A csókok és könnyek alkonyatán.
Csókoljuk egymást, együtt pihenünk, Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk, Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk, Sápadt a lángunk.
Te, aki már ezer élet közt Osztottad szét a lelkedet, Elképzeled, hogy egy egész szív Mást nem, csak tégedet szeret. Hogy azt, ki a festett világban Elvesztette önnönmagát - Egy bús poéta úgy imádja, Mint az igazság angyalát...
Óh, mocsok halál s mocsok élet, be rossz látni, mi vagy: a mindenséget s benne magamat!
Pusztából porszem, mély vizből a gyöngyszem, Honnan szakadtam el, mi végre jöttem, Kérdem már, merre visz napjaim sodra?
Ordítok, mint a vad
mindenki elhalad,
nem veszik észre.
...Símulok, hallgatok,
kinyúlok, meghalok...
Nem veszik észre.
Facebook
Pinterest