Vers
Én azt akarom, bár ostobának látszik
a vágy, mely elmém kockáival játszik,
hogy ugy szeressen az egész világ
téged s engem, mint anya kisfiát
egyetlen kisfiát, vagy kisleányát.
Évek: órák, kínra-költek:
Gyönyör: annyi mint pazallás.
Élet: vérző sebbel dallás.
- De ha szív-véreddel élted:
Sorsa oldott, mély hitvallás.
Gyermekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.
Kimondok minden mondhatót,
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód,
hogy mibenlétem konstatáljam.
Az ég arcán egy nehéz gondolat száll,
az a felhő, az a vad és komor;
mint lelkibeteg, kire éji harc vár,
hánykolódik szélben a bokor.
Napok, órák, ezredévek
csillagosan mendegélnek;
szürke szörnycsigák csapatja
hosszú szarvát nyújtogatja.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
és engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én - a tiszta lencse.
Jónást a cet: - magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott - de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szivünkben zuhatagok vannak.
Te adj a szemeimre könnyet,
mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.
Türelmetlen vér nyargalt ereinkben,
szerettünk volna mindig menni, menni,
mit is sejtettük, hogy ez itt a minden,
és ami aztán jött, a semmi, semmi.
Facebook
Pinterest