Vers
Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét, akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség, aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman, vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban, aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jól érzem magam. Csak az zavar e semmiben, mért nincs bűnöm, ha van.
Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél? Lennél-e kedvemért széllel szálló levél? Lennél-e értem pitypangbóbita, ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?
Ó, ahogy minden egyes közép megdőlt És a gondolkodó is csak Istenre gondolt, Úgy a pásztor és a bárány útja elvált egymástól, Mikor a kehely megtisztult a vértől És minden kifolyt az egyetlen sebből, Nem törődnek többé a kenyérrel, amit mindannyian ettek - Ó, távoli, nyomasztó, beteljesült óra, Ami egykor az elveszített Ént is magához vonta.
Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen! Tűrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben!
Ha akarsz lenni kicsit boldogabb:
Tartsd kicsit távolabb a dolgokat
Magadtól - s nem fognak gyötörni.
Nem fogsz a percek rejtett zátonyán
Boldogtalan hajó Te, összetörni.
Ne ismerkedj a dolgok lényegével,
Csak friss hamvával, csillogó színével.
Úgy, mint a fecske a víz tükörével.
Más vagyok mint más. Magasan, tüskésen, így kell már élnem, s ha te nem volnál itt, tán nem is látnék melegebb szemet zord csillagokénál.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe', Innen hova hághatna még a láb? E csönd, e béke: ez itten a csúcs - És nincs tovább.
Aki szeret, szeresd! S öleld meg naponta! Mert könnyen meglehet, hogy megöleli más. És akkor - hidd el! - nem ő a hibás.
Kristályos levegő-ár füröszti álom-tested s felém sodorja lassan, míg átkarolhatom. Ahogy fenyőfák tartják ágaikkal a csendet, köd-alakod köré úgy fonódna most karom.
Van veszély, melyet megúszni merő nevetség és galádság. Kit szárnyalásra szánt a sorsa, ne élje túl a zuhanását.
Herceg, kegyes jóságod lássa meg: Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom pályabéremet Mert befogad és kitaszít a világ.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében.
Facebook
Pinterest