Színészet
A színész csak azt hitetheti el a közönséggel, amiben ő maga hisz - néha még azt sem.
A színház gyógyterápiának is kiváló. Kijátszhatjuk magunkból az apróbb-nagyobb problémáinkat. Egy-egy arra alkalmas feladatban kiadhatjuk a dühünket, a szomorúságunkat, a fájdalmunkat, ahogyan az örömeinket is. A színház mindenre jó!
Mi, színészek nem a közönségnek, hanem saját magunknak játszunk. Olyanok vagyunk, mint a gyerek. S ha tetszik a játék, amit kitaláltunk és továbbadunk, az nagyon jó érzés.
Csak úgy lehetek hiteles és őszinte, ha belebújok a figura bőrébe. A színésznek úgy is el kell tudnia játszani egy királyt, hogy soha nem találkozott valódi királlyal. Viszont a mindenkori királyok tanultak a színésztől, hogy hogyan kell királynak lenni. Ez nem véletlen!
Bármilyen idióta, komikus, dadogó, púpos vagy sánta figurát alakít is a színész, egyet nem szabad elfelejtenie, mégpedig azt, hogy az is ember. A trükk csupán annyi: azt az embert olyannak kell megmutatni.
Színészként az ember bizalmi alapon dolgozik. Ha nincs meg a bizalom, jobb, ha nem mondasz igent a filmre.
Felszabadító érzés gonoszat és csúnyát játszani. Olyanfajta lelki szabadság, mint amikor gyerekként kiengedtek játszóruhában sarazni. Felszabadítóbb, mint ünneplő ruhában állni a misén.
Lenyűgöz az a profizmus, amikor valaki pontosan, kiszámíthatóan, minden esetlegességet kizárva tud játszani. Az ösztönösség viszont szerintem nem zárja ki az intellektualizáltságot - például én szeretek minden érzelmet alaposan megvizsgálni, körbejárni, amit meg kell jelenítenem. Elemzem a helyzeteket, hogy jobban megértsem. És amikor agyból megértettem, onnantól kezdve átélni is könnyebben, mélyebben tudom. Nem gyakorlom a tükör előtt, hogyan fogok kinézni, ha elsírom magam, hanem belerakom a fejembe azt a pszichológiai folyamatot, ami az adott helyzetben lejátszódik. Ezt kell megfelelően elmélyíteni, és akkor át is lehet élni "igaziból" is.
Kell ehhez a pályához egy alapvető tehetség, de az csak az alap, azon túl kicsit úgy működik, mint egy film, amit az ember leforgat, és aztán az utómunkában még úgy nyolcvan százalék rákerül. A színészettel is így van ez: a tehetség nagyjából húsz százalék, és ahhoz jön még a szorgalom, a szerencse, a szocializálódás, hogy ki milyen stílust, minőséget és ízlést szív magába, milyen kollégák között van, milyen rendezőkkel dolgozik együtt, lesznek-e mesterei, olyan kollégái, akikre fel tud nézni, megtanulja-e, mikor kell nemet mondani, mikor kell igent mondani. Ezek a kérdések mind fontosak.
Ha valaki nem tud a színházban a szívéből játszani, és nem tudja átadni az érzéseit, egyszerűen nem lesz hiteles, és így az egész egy fejevesztett dolog.
A színészet skizofrén szakma. Egyik személyiségből a másikba lépünk, közben pedig állítgatjuk a saját személyiségünk amplitúdóit. Utána vagy úgy maradunk, vagy nem. Ha nincs meg a valós önképünk, akkor össze is zavarhat bennünket.
A színész fantasztikus hangszer, egy csodálatos műremek, egy jó színész, az egy Stradivari-hegedű. Amikor ő megszólal, akkor ott egy Stradivari szólal meg, de kétségkívül kell a hegedűművész, aki játsszon rajta. Azt gondolom, hogy egy ideális színész-rendező kapcsolatban erről van szó.