Színészet
Egy jó színházi előadás esetében a színészek úgy tesznek, mintha előadás közben jutnának eszükbe a mondatok, mintha minden akkor és ott, spontán történne meg velük, és ha ezt jól és hihetően csinálják, akkor a néző is úgy tesz, mintha elhinné. Van egyfajta cinkos hazugságjáték köztük.
A közönség utálja, ha kioktatják. Az iskolában sem az a jó tanár, aki szimplán csak oktatja a növendékeit, hanem az, amelyik képes lenyűgözően mesélni, információkat ad át és mindeközben nevel.
Attól jó színész valaki, ha az adott helyzetben nem mindennapi reakciót ad, hanem váratlant. Ugyanakkor vannak évszázados színházi törvények, színpadi sztereotípiák, amit meg lehet tanulni.
Amióta gyerekem van, néha már nagyon két lábon állok a földön, és sose vagyok önfeledt. Soha nem tudom úgy elengedni magam, ahogy gyerekkoromban - talán csak a gyerekemmel néha -, folyton agyalok, és meg akarok felelni, de minek? A színpad - az igen, az kivétel, az ott egy álom, nem valóságos világ, ott bármit lehetséges.
Ami legbelül igazán mélyen érint, arról nem lehet beszélni színházban: onnantól kezdve, hogy személyesen a színészről van szó, nincs köze hozzá a külvilágnak.
Színészként nem játszom meg érzelmeket. Az érzelmek túlértékeltek. Sokkal jobban érdekel, hogy az emberekben a jelenlét élményét váltsam ki.
A színpad az terápia. Igazán mindenki ott él. Néha olyan, mintha a két fellépés közötti élet lenne a virtuális.
Nem számít, hányszor teszi meg az ember, de amikor bármilyen bemutató előadáson először gördül fel a függöny, és színpadra kell lépni, akkor bizony elakad a lélegzet, és a torokban dobog a szív.
Egy jó alakítás mindig olyan, mint valamiféle meleg ragyogás.
Ha jó a színészi játék, akkor minden izgalmas, legyen szó vígjátékról vagy drámai történésekről.
Facebook
Pinterest