Hernádi Judit

Ami elkezdődik, az elmúlik, legyen az jó, legyen az rossz. (...) Az ember általában úgy szokott élni, hogy azt hiszi, ha süt a nap, akkor nem fog esni az eső, és hogyha esik az eső, akkor az nem áll el, pedig ez nem így van.

Az embernek folyamatosan át kell értékelnie magát és az előítéleteit, a pozitívat is meg a negatívat is, és akkor a véleményezés mint olyan mindjárt nem automatizmussá válik.

Nem azt kéne meghallani, hogy valaki mit mond, hanem azt, hogy miért mondja.

Borzasztó nehéz azt a pici lukat ebben a baromi nagy tölcsérben megtalálni, ahova te pont beleillesz.

Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen, sohase mondd, hogy "tovább már nincs nekem"! Mindig van új és még újabb, hát várd a csodát, de sohase mondd, hogy nincs tovább!

Van értelmes és értelmetlen rágódás. Az értelmes rágódás az, amikor az ember megpróbál a múltjából a jelenére, vagy jövőjére vonatkozó törvényszerűségeket előbányászni. Például, hogy mik azok a visszatérő hibák, amiket rendre ugyanúgy elkövet. A visszatérő és ismétlődő eseményekkel érdemes foglalkozni, mert annak oka van. És az ok általában saját magunk vagyunk.

Ha az ember döntött, akkor már ne morfondírozzon. Tanulmányozni lehet, hogy mit miért és annak mi a következménye. De kell egy határvonal, s nem szabad túlgondolni semmit. Ha az ember eldöntött valamit, ahhoz tartsa is magát.

A köldökzsinórt nem a gyerek vágja el, azt a szülőnek kell megtenni. Akkor is, amikor megszületik, és a későbbiekben is. Azt várni, hogy a gyerek majd felnő, és nem fog tőlem függeni - ilyen nincs. A szülőnek kell fölhatalmazni a gyerekét arra, hogy a saját lábára álljon, hogy most már nem neki kell megfelelni.

Küzdeni kell az ellen, hogy a beteget csupán egy beteg mellnek, májnak vagy vesének nézzék, s nem elsősorban gondolkodó embernek, aki tud és akar dönteni a sorsáról. Ha valamit elhallgatnak előlem, akkor nem adják meg az esélyt arra, hogy jól döntsek. A döntés persze nemcsak lehetőség, hanem felelősség is, de ezt senki sem háríthatja át másra.

Ami legbelül igazán mélyen érint, arról nem lehet beszélni színházban: onnantól kezdve, hogy személyesen a színészről van szó, nincs köze hozzá a külvilágnak.

Nem baj, ha az úgynevezett nagy, forradalmi döntések, amelyek az ember életét teljesen felforgatják, inkább az ifjúság, legkésőbb a kora középkor idejére esnek, mert azután az embernek meg kell tanulni a kompromisszumokkal is bánni, tudnia kell, hogy mi az, amit el tud viselni, és mi az, amit nem.

Könnyen, sőt, kimondottan gyorsan tanulok, csak nem mindig azt, ami le van írva.

Elég szörnyű, hogy egy párkapcsolatra hathatnak a külső erők. Tehát például a féltékenységről azt vettem észre: nem is az az érdekes, hogy valaki megcsalt, hanem hogy mások megtudják, és elvárják tőlem a reakciót. Mondjuk, a baráti kör - aki a tanúja, az ismerője volt az eseményeknek -, az engem arra presszionál, hogy reagáljak. Ezeket nehéz kivédeni. Én például ettől tudtam vadállattá válni.

Tudod, egy kapcsolat - az cserekereskedelem. Ha azért, amit adok, kapok cserébe valamit (...), ami érdekel, és annak a szerencsétlennek meg elég, amit én nyújtani tudok, akkor nincsen semmi baj. Addig nem ügy a veszekedés, az összezördülés, addig azok nem élesben mennek. Akkor jön ki a rákfene, amikor már uncsi. Amikor egy adott pillanatban elkezd a dolog álmosítóvá válni. És akkor tovább kell lépni. (...) Érdekes, én mindig úgy szakítok, hogy valahol egy kiskaput, ha nem is nyitva hagyok, de egy kis rést azért megtartok, azzal, hogy ezt még egyszer talán ki lehet nyitni, ha úgy adódik.

Én választottam egyszer, mikor arról volt szó, hogy hogy kell az ember életét leélni, s én azt választottam, hogy őszinte leszek, és megpróbálok annyira őszintének lenni az életemben, amennyire csak lehet, mert ez a legegyszerűbb és a legkevésbé megszokott.