Színészet
Csodálatos ez a mi életünk: színészeké! Hogy kergetjük a napokat, egyiket a másik után, meg se gondolva, hogy hát bizony mindennap egy nap! Gondolunk is mi arra, hogy egy nap elmúltával ismét öregebbek leszünk.
A színésznek minden öröme a maga jó szerepében van; jaj de fáj az nekünk, ha azt, amit eljátszottunk sokszor, egyszer lemajmolja más. Nem adom a magamét másnak s nem vágyódom én sem a máséra.
A darab sikerét a közönség dönti el. Láttam én már elbukni jó darabot jól előadva, a gyenge darab sikerét gyengébb előadásban.
A közönség sokféleképpen ítél és ezért nincs olyan emberfia, aki előre meg tudná mondani valamelyik darabnak a sorsát.
Csak akkor hihetjük magunkat jónak egy szerepben, ha megvan bennünk az önmagunkkal való találkozás pihentető, simogató érzése. Az igazi alakítás mindig a szabadság laza érzésével jár.
Az öreg színészek majdnem mind magányosak. Aki kifelé él, előbb-utóbb egyedül marad.
A színháznak egyetlen hatalmas és szent feladata volna: hogy felmutassa századunk rejtett romantikáját, és ezt úgy adja tovább, hogy minden néző lelke rezonáljon.
A színész munkája a szüléshez hasonlít: a gyerek megvan, létrejött, saját természettel, adottságokkal rendelkezik. Hogy a füle kissé nagyobbra nőtt? Vagy a szája csempe? Istenem! Ilyenkor már csak az operatív beavatkozás segíthetne. Erre pedig nincs lehetőség.
A színpadról soha nem úgy nézek a nézőtérre, hogy ott ilyen vagy olyan emberek vannak. Nem, az nem ilyen vagy olyan emberek gyülekezete, hanem a közönség! A közönséget pedig szeretni kell. Nem csupán tisztelni, becsülni, elfogadni, ez mind kevés. Szeretni. Ez az alapszabály. Aki ezt nem tudja, nem érzi, aki erre nem képes, az legyen egyébként bármilyen kvalitásos ember, nem való színpadra.
Születési hiba következménye az adottság, hogy valaki átjön a színpadon. Nem tudom jól elmagyarázni, de ezt az égvilágon semmi sem képes pótolni annál, aki nem rendelkezik ezzel a hibával.
A színház kollektív művészet. A zseni pedig, ha van ilyen, magának való, ordas, anarchikus alkat. Ezért nem biztos, hogy a zseni a színházban zseniális teljesítményekre is képes.
Vannak bizonyos napok, amikor a nézők valahogy gyengébbek, és ilyenkor az előadás is gyengébb lesz.
Amikor a néző nevet, ugyanúgy képes unatkozni, mint amikor komolyan néz maga elé. Hogyha - hazai színésznyelven szólva - ötpercenként letolom a nadrágomat, ezen minden alkalommal nevetni fognak, de aztán sokáig nem jönnek el ismét a színházba, végül pedig elmaradnak. Az olcsó siker jellemzője, hogy a nézők sokat nevetnek, amikor ott vannak az előadáson, aztán egyre kevesebben jönnek vissza.
A színház népnevelés. Mennél magasabb szintre tudjuk emelni, annál nagyszerűbb. De azt nem lehet, hogy csak és azonnal a magasabb szinten csináljuk.
A jó színész a saját egyéniségét mindig benne hagyja az alakításban. Tudattalanul, de benne hagyja. Nem lehet tisztán eljátszani egy másik embert, ilyen nincs. A figura bőrébe nem lehet belebújni, a szerepet nem lehet úgy láttatni, ahogy az le van írva. Eleve rossz, ha egy színész semmi mást nem akar megmutatni, mint ami írva áll. Tükröt kel tartani, de nem tiszta tükröt. Vagy homorút, vagy domborút, de mindenféleképpen kell valami torzulásnak lennie. Mert alighanem ez az egyéniség nyoma.
Facebook
Pinterest