Színészet
Csodálatos érzés, amikor a közönség felé médiumként közvetíthetsz gondolatokat, az érzéseidet, művészetet, adhatsz számukra valami értékes, talán maradandó és meghatározó élményt.
Kevés dolog marad utánunk, színészek után. A színészi hivatásból adódik, hogy amit létrehozol, olyan illékony.
Ha intenzíven és bátran éljük az életünket, attól többek és bonyolultabbak tudunk lenni a színpadon vagy a filmen. Ezért sem szoktam elnyomni az érzéseimet, hanem próbálom megélni őket vagy változtatni egy adott élethelyzeten. Minden változástól több leszek.
Egy színész csak magából dolgozhat. Meg kell keresni a lelkünknek és az agyunknak azt a szeletét, ami pont Polonius vagy épp Übü papa.
Nekem a színpad a mindenem. Minden szerepemen keresztül eljutok a fenséges érzésig, amit zeneszerzők, szobrászok, írók az alkotás örömének neveznek. Ez a legtisztább, legőszintébb öröm.
A színész vegye komolyan pályáját. Legyen szorgalmas s igyekezzék mindig tehetsége szerint játékának legjavát adni.
A színész lehet kiváló a maga korában, de 50-60 esztendő múlva, ha marad róla felvétel, már majdnem nézhetetlen.
Amikor a színész tehetsége és tudása legjavát adja minden este, amikor színpadra lép, az azért van, mert szereti, tiszteli azokat a nézőket, akik eljöttek a színházba, még akkor is, ha azok kevesen vannak. Ezt a néző érzi és megérzi, és viszonozza azt a szeretetet.
A színész bizonyos fokig kell, szeresse, de legalább el kell, fogadja a partnerét, ha ez nincs meg, nem lehet együtt játszani.
Nagyon szeretek gyerekeknek játszani. Fogékony, nyílt közönség, és mindenekelőtt: őszinte. De talán a felnőttközönség is ilyen lenne, ha többet törődnénk azzal, hogy mit játszunk, és hogyan, a gyerekeknek. Mert ők a holnapi közönség...
Ez a csoda, ahogy egy művész a mesterség megtanulható, megismerhető fogásaival meg nem magyarázható módon, mások által megismételhetetlen jelenségként találja telibe a figurát, ez, s az örök játékosság tart a bűvkörében, amikor azt mondom: ha újra kezdhetném az életet, mindig a színpadot választanám.
Vannak színészek, igazi nagy művészek, akik ösztönösen vagy tudatosan nem alakulnak át az író fantáziájának kívánsága szerint, hanem mindig magukat adják. Ugyanazok, csak a külső habitusuk változik, egy síkban modellálják szerepeiket és mégis nagyszerűek, mint az egyiptomi reliefek. Viszont vannak olyanok, akik minden szerepben az író képzeletének ezerféle szülötteiben, saját egyéniségük ezerféle változatai szerint, lelkük színpompáját revelálva nyilatkoznak meg. Az előbbieket elismerve nagyszerűségüket jogtalanul kisebbítik a "mindig ugyanaz" megjegyzéssel, az utóbbiakat ugyancsak jogtalanul illetik a "mindig más és mindig meglepő" dicsérő jelzővel. Mindkettő hajlam és akarat kérdése, de mindkét változatnak előfeltétele a tehetség, amely abban a szuggesztív erőben nyilatkozik meg, mellyel a színész a közönséget magával ragadja.
A színpadon a közönség (...) ott él (...) velem, velünk a darabban. A színésznek pedig az a kötelessége, hogy a rá kiosztott szerepet, jól vagy rosszul, sértődötten vagy boldogan, de eljátssza, legjobb tudása szerint. "Dobni" a szerepet, vagy unatkozni a színpadon - szerintem fegyelmi bíróság elé tartozik. A közönséget nem szabad dezilluzionálni.
Facebook
Pinterest