Színészet
A színház (...) a kölcsönös megtévesztésen alapszik. Az előadó úgy tesz, mintha nem saját maga, hanem másvalaki volna, a közönség meg önként aláveti magát a megtévesztésnek. Ebben a pimasz játékban mindkét fél megalázza magát, mert hagyja, hogy palira vegyék. A színész roppant sebezhető, mert hátha nem sikerül a dolog, és hiába bízik abban, hogy a közönség elismeréssel adózik ügyes hazugságának. A nézőtéren ülők érzései - mármint az, hogy ne érezzék magukat átvert hülyéknek - viszont attól függnek, elég tehetséges-e a színész. Ha a színész kellő ravaszsággal hajtja végre a dolgot, akkor mindenki nyer. Cserébe a néző körülbelül egyórányi kollektív - és ártalmatlan - varázslatot kap.
Annyira sok impulzus éri az embereket, hogy nem igénylik az állandóságot - ha valaki nem képes arra előadóművészként, hogy folyamatosan megújuljon, azt hamar leírják. Ha viszont ezt csinálja, akkor álságosnak hiszik: van valami ellentmondás ebben az egészben.
A színházban, ha előbányászol valamit, ha rájössz valamire, akkor már "megszülted", és meg is lepted magad vele - ennek a hatása rád nézve négy-öt előadás után elmúlik. Aztán csak próbálod esténként ugyanezt rekonstruálni, de ez már nem az, mert nincs benne az a pillanat. A filmnél viszont pont ezt a négy-öt napot veszik fel. Olyan ez, mint a keresztrejtvény - a filmnél kitöltöd, és ideális esetben kezded a következő rejtvényt, de a színháznál mit csinálj, ha már kitöltötted?
A színészetet a végtelenségig lehet csinálni. És ha eredeti dolgot csinálunk, az mindenkit érdekelni fog.
Nem végzünk agyműtéteket. Nem mentünk embereket. Még ha Shakespeare-t is játszunk, a színészet akkor is csak művészet. Szórakoztatjuk az embereket. Csak valami olyasmit csinálunk, amit lejátszhatnak két reklám között.
A színház fura műfaj, itt nincsenek független vagy állandó értékek: mindig másokkal együtt érvényes az, amit én éppen csinálok. Nélkülük nem megy. Örökösen változó, kiszámíthatatlan, mindig van benne izgalom. Attól még, hogy én ma jó voltam a színpadon, nem jelenti azt, hogy holnap is az leszek... az is csak pillanatokra érvényes, ha azt érzem, igazán remekül összejött egy-egy előadás, a többiekkel és a közönséggel is működött a láthatatlan kémia.
Ha van szakma, ami nem a szabadságról szól, hát az a színészet! Legfeljebb akkor lehetsz szabad, amikor a rendező által megszabott kereteken belül már annyira tied a szerep, hogy mersz magadnak is megengedni olyan újításokat, amelyekkel még nem léped át a rendszer határait.
Nagyon sok szeretetet kapok a nézőktől, amit a színpad által sokszorosan igyekszek visszasugározni. A színház nem működik e nélkül. Kimehetek a színpadra mindennap, és mutogathatnám magam, de ha ez nem szívből, szeretettel jönne, senkinek sem kellene.
Az a fontos, hogy az ember a saját dolgával foglalkozzon, és azt csinálja. Ne beszéljen jobbra vagy balra, nem kell kiabálni, hogy ide vagy oda tartozik. A színpadon kell megmutatni, hogy mit tud, mit képvisel és mire képes.
Sokáig nem szerettem meghajolni a színpadon, mert úgy éreztem, ez nem tartozik a szerephez. De egy idő után megértettem, a köszönet megnyilvánulásáért hálával tartozom és akkor be tudtam fogadni a felém áramló szeretetet.
Amikor az ember színpadra lép és megszólal a taps, nem az aznapi produkciónak szól, hanem az elmúlt éveknek, az addigi sikereknek.
Mindig a közönségen múlik, hogy milyen az előadás. Nem a színész privát körülményei határozzák meg, teljesen független attól, hogy neki aznap milyen problémái vannak a magánéletében. Az a tény, hogy belép egy olyan erőtérbe, ahol ő van egyedül, és ötszáz ember figyelme egyszerre csak rá irányul, ez egy olyan erős elektromos erőteret hoz létre, ami elsöpör minden nyomasztó problémát.
Igenis tudatformáló tud lenni egy ihletett előadás vagy alakítás. Valamilyen formában megmaradhat egy katartikus színházi élmény emléke, a tudat mélyén ez nyomot hagy, és ettől valamilyen formában igenis változni fogunk.
A színházhoz (...) kell egyfajta elemelkedettség. Olyan kreativitás és ösztönös zsenialitás, amit megfogalmazni nehéz, de az igazán jó színházrendezőkben megvan.