Döbrösi Laura

Lenyűgöz az a profizmus, amikor valaki pontosan, kiszámíthatóan, minden esetlegességet kizárva tud játszani. Az ösztönösség viszont szerintem nem zárja ki az intellektualizáltságot - például én szeretek minden érzelmet alaposan megvizsgálni, körbejárni, amit meg kell jelenítenem. Elemzem a helyzeteket, hogy jobban megértsem. És amikor agyból megértettem, onnantól kezdve átélni is könnyebben, mélyebben tudom. Nem gyakorlom a tükör előtt, hogyan fogok kinézni, ha elsírom magam, hanem belerakom a fejembe azt a pszichológiai folyamatot, ami az adott helyzetben lejátszódik. Ezt kell megfelelően elmélyíteni, és akkor át is lehet élni "igaziból" is.

Ha körülnézek, én is meglátom a diszfunkciókat: a nyíló ollót gazdagok és szegények között, globálisan és lokálisan is, a környezetünk módszeres elpusztítását, azt, hogy az emberek mennyire ignoránsak egymással szemben, a mások érzelmei, fájdalmai iránt. És erre még pluszban rá is erősít az az individualista, másokat lekönyöklő rendszer, amiben élünk. Ezek a dolgok mindig is szúrták a szemem.

Vannak olyan színészek, akik abban a percben, hogy kijönnek a jelenetből, el is engednek mindent (...). Én nem tanultam meg ennyire technikából játszani, és szerintem filmen az ritkán működik igazán jól. Színpadon simán, mert ott száz méterről néznek, de filmen nem lehet úgy tenni, mintha egy matekképlet lenne az egész, amit csinálsz. Legalábbis én nem tudok úgy tenni, és ennek örülök is.

A szerelemről azt gondolom, hogy nem jó, ha szabályokhoz van kötve. Ez pont nem egy olyan síkja az emberi létezésnek, amihez kell egy használati útmutató, meg nagykönyv, amiben le van írva, hogy anya-apa-gyerekek, meg házasság, meg élethosszig tartó monogámia, meg heteroszexualitás. Rossz az, ha egy belülről ennyire őszintén fakadó dolgot kívülről, erőszakkal akarnak szabályozni.