Murakami Haruki

Ha kitartóan vágyunk a találkozásra valakivel, akkor előbb-utóbb biztosan találkozunk vele.

Ahol remény van, ott mindenképpen van megpróbáltatás is. Csakhogy reményből darabra kevés van, és az is jórészt elvont, megpróbáltatásból meg több van, mint kéne, és az meg jórészt konkrét.

Ha azt gondolod, Isten létezik, akkor létezik. Ha nem hiszel benne, akkor nem. És ha Isten ilyen, akkor én nem nagyon aggódnék miatta.

Elmegy. Kinyitja az ajtót, elmegy anélkül, hogy visszanézne. Becsukja az ajtót maga mögött. Állok az ablaknál, és nézek utána. Gyors léptekkel távolodik, alakja eltűnik az egyik épület árnyékában. Még akkor is sokáig nézem azt a helyet, amikor már régen nem látom. Talán valamit elfelejtett elmondani, és talán még visszatérhet - reménykedem. De nem jön vissza. Csak a hiánya marad utána, mint valami horpadás a térben.

A sérülések, melyeket a lélek szerez, magától értetődő ár, melyet önállóságunkért meg kell fizetnünk a világnak.

Megragadom és teljes erőbedobással megoldom az éppen előttem tornyosuló feladatokat. Mindig a következő, egyetlen lépésre fogok koncentrálni. Ugyanakkor igyekszem hosszabb távra gondolkodni, és minél messzebbre tekinteni.

Mindegy, ki hány éves, és hogy milyen ember vagyok, de az biztos, vannak dolgok, amelyeket nem tudok félvállról venni. Az oktalan beszéd az marad, ami - nekem tűrhetetlen, nem bírom.

Vannak dolgok, amiket nem szabad kimondani, mert ha egyszer kiejted őket a szádon, ott meg is rekednek, és azzal vége. Nem válik belőle valóság.

A középszerűségen ugyanúgy nem lehet segíteni, mint ahogy a fehér ruhából sem lehet a végzetes pecsétet kivenni. Ha egyszer folt esett valamin, az ott marad örökké.

A lényeg a győzni akarás! A való életben sem nyerhetünk mindig. Van, hogy nyerünk, és olyan is van, hogy veszítünk.

A féltékenység (...) a világ legreménytelenebb börtöncellája. Ebbe a cellába ugyanis a fogvatartott saját magát zárja el. Nem erővel kényszerítették be. Saját maga lépte át a küszöböt, fordította rá belülről a kulcsot, majd dobta ki a rácsok résein. A fogvatartottnak persze csak el kell határoznia, hogy szabadulni akar, és máris szabadulhat. A börtöncella ugyanis a lelkében létezik. Ezt a döntést azonban képtelen meghozni. A lelke olyanra van keményedve, mint egy kőfal. Éppen ez a féltékenység természete.

Már eleve szép eredmény, ha életünk során találunk akár csak egyetlen területet, melyre leszűkül az érdeklődésünk.

A szabadságától megfosztott ember feltétlenül meggyűlöl valakit.

A szabad gondolkodás végső soron a saját testünk elhagyását is jelenti. Azt, hogy kilépünk a testünkből, ebből a határokkal bíró ketrecből, lerázzuk láncainkat, és hagyjuk szabadon szárnyalni a logikát. Természetes életet adunk neki. Ez a gondolat szabadságának legmélyebb lényege.

A kreativitás semmi más, mint átgondolt utánzás.