Murakami Haruki

A világ - ez a szó mindig egy nagy, kerek asztallapot juttat az eszembe, amelyet buzgón hurcol egy elefánt meg egy teknősbéka. Az elefánt nem tudja, mit művel a teknőc, az meg nem tud az elefántról, a világról pedig egyikük sem tud semmit.

Valaki egyszer leírta, hogy a hosszú kóborláshoz három tulajdonságból legalább egyre szükség van. Ezek az indítékok: vallásos hit, művészi hajlam, pszichés beállítottság. Ezek valamelyike nélkül nem megy a vándorélet.

Véletlen (...) nem létezik. Ami megtörtént, az egyértelműen megtörtént, ami nem, az világos, hogy nem, igaz? Vagyis mi olyan lények vagyunk, akiknek a háta mögött a "minden", előttük pedig a "semmi" van. Szó se lehet véletlenről, nincsenek eshetőségek sem.

Ha először találkozom valakivel, először vagy tíz percig beszéltetem, aztán pedig teljesen ellentétes szempontból mérem fel, mint ahogy ő beállítja magát, és így objektívebben tudom megítélni.

Nincs olyan unalmas élet, amiről mindent el lehetne mondani.

Az idő olyan, mint a futóhomok, nem a miénk az a hely, ahol állunk.

Gondolkodni annyi, mint visszhangot verni.

Ha nincs szeretet, a világ olyan, mint az ablak előtt elsuhanó szél. Nem foghatod meg a kezeddel, nem érzed a szagát sem.

A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes. Ahogy Shakespeare mondja, ha idén meghalunk, jövőre már nem kell.

Van a világon olyan bánat is, amit nem lehet megsiratni. Az a fajta, amit senkinek se lehet elmondani, s ha mégis, akkor sem értik meg. Ez a szomorúság megváltozhatatlan, csendben megüli a szívet, felhalmozódik, mint a hó a szélcsendes éjszakákon.

Álmodni szoktam. Néha úgy érzem, az az egyetlen helyes cselekvés. Álmodni, az álmok világában élni (...). De ez nem tart örökké. Az ébrenlét mindig eljön, hogy visszahozzon.

Behunytam a szemem, megpróbáltam fölidézni annyi elveszett szépséget, amennyit csak tudtam. Közelebb húztam őket, beléjük kapaszkodtam. Közben mindvégig tudtam, milyen röpke az életünk.