Murakami Haruki
A körülírható külső szépség sosem vonzott, csak az, ami belülről fakad és tiszta. Ahogy vannak emberek, akik titokban imádják a felhőszakadást, a földrengést vagy a váratlan helyzeteket, én megőrültem azért a bizonyos meghatározhatatlan valamiért, amit a másik nem egyes tagjai gyakoroltak rám. Jobb kifejezéssel nevezzük ezt egyéni vonzerőnek. Akár tetszik, akár nem, ezzel a képességgel lehet behálózni és horogra akasztani a másikat.
Akkor még sok mindent nem értettem. Például azt, hogy megbánthatok valakit úgy, hogy az sosem fogja kiheverni. Hogy az ember néha a létezésével sebzi meg a másikat egy életre szólóan.
Mi ketten töredéklények voltunk, akik épphogy megízlelték a váratlan, megéledő valóság jelenlétét, ami majd kitölt bennünket és teljes egésszé tesz. Ott álltunk egy soha nem látott ajtó előtt. Csak mi ketten, derengő fényben, szorosan összekulcsolt kézzel, hogy tíz másodpercre érezzük a repülés szabadságát.
Vannak a világon olyan dolgok, amiken lehet változtatni, és vannak, amiken nem lehet. Az idő múlásán például nem. Az idáig eltelt időben nem tudunk visszamenni, nem igaz? (...) Egy bizonyos idő múltán a dolgok megszilárdulnak. Mint a cement a vödörben. És már soha nem tudunk visszamenni a múltba. Vagyis ha a megkötött cement példáját vesszük, olyan, amilyen most vagy, nem lehet senki más.
A saját történetemet keresem, és, mélyen a felszín alá ásva, megtalálom a lelkemet.
Súlyos időkben kétértelmű, régi álmok nehezednek a lelkedre. Úgy haladsz tovább, hogy folyton menekülsz előlük. De elmehetsz a világ végére is, az idő súlya alól nem tudsz kibújni. De azért a világ végére el kell menned. Mert nem tehetsz mást, el kell jutnod odáig.
Mindnyájan elhagyunk különféle fontos dolgokat. (...) Különlegesen fontos alkalmakat, lehetőségeket, visszahozhatatlan érzéseket veszítünk el. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy élünk. De a fejünkben, igen, talán ott van egy kis hely, ahol az ilyen dolgokat élmények formájában elraktározzuk. Biztos olyan ez, mint egy bepolcozott könyvtár. Kérőlapokat kell kiállítanunk, hogy pontosan tudjuk a szívünk állapotát. Olykor takarítani, szellőztetni kell benne, és megöntözni a virágokat is. Ott fogsz lakni örökké, a saját könyvtáradban.
Az embert - persze bizonyos mértékig - meghatározza a hely, ahol született és nevelkedett. A gondolkodása, érzései valahogy kapcsolatban vannak a tájjal, a hőmérséklettel, a széllel.
Az emlékek azok, amelyek a testet belülről átmelegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják.
Túl kell tenned magadat félelmen és haragon. (...) És akkor ragyogó fény hatol a szívedbe, felolvasztja azt, ami megfagyott benne.
Olyan nincs, hogy a csatának csatával vethetnél véget. (...) A harc önmagát gerjeszti. A háború tökéletes fenevad. Vért ont, erőszakkal megsebzett húst harap, és attól gyarapszik.
Miért harcolnak egymással az emberek? Miért gyűlnek össze százezrek, milliók csupán azért, hogy kölcsönösen legyilkolják egymást? Vajon ezek a harcok haragból származnak, vagy félelemből erednek? Vagy a félelem és a harag ugyanannak a léleknek más-más oldalát mutatja?