Murakami Haruki

Amit mi énnek és tudatnak nevezünk, az csak a jéghegy csúcsa, a nagyobbik rész a sötétség ismeretlenségébe süllyed. És ez a szétszakítottság bizonyos esetekben ellentmondásokba és zűrzavarokba taszít bennünket.

Tételezzük fel, hogy minden választásod, igyekezeted sorsszerűen kudarcba fullad, azért te továbbra is szilárdan te magad vagy, és nem más. Te önmagadként haladsz előre.

Sok minden történt velem, körülöttem, ezek közül van, amit én magam választottam, és van, amit egyáltalán nem. Csakhogy a kettőt már nem nagyon tudom egymástól megkülönböztetni. Vagyis amiről azt hittem, hogy én döntöttem, annak megtörténte - úgy látszik - már jóval előbb elrendeltetett, még mielőtt én választhattam volna. Olyan érzésem van, mintha egyszerűen csak követném azt az utat, amelyet már valaki kijelölt számomra. Akárhogy is gondolkodom, akármennyire erőlködöm, mindhiába. Vagy talán éppen azért, mert tőlem telhetően igyekszem, úgy érzem, hogy egyre jobban megszűnök én magam lenni. Folyton távolodom a saját pályámtól. És ez rettenetes, kibírhatatlan érzés. Nem is, talán jobb, ha azt mondom: félelmetes.

Szeretem a furcsa embereket. (...) Ezen a világon sokan vannak, akik fapofát vágnak, normális életet élnek, s közben teljesen megbízhatatlanok.

A szűkagyúság megöli a képzeletet. Egyoldalú tézisek, üres frázisok, lopott ideálok, merev rendszerek. Én ezektől félek. Rettegek tőlük és gyűlölöm őket. Természetesen nagyon fontos az, hogy mi a helyes és mi nem az. A hibákat, tévedéseket felül kell bírálni, és még korrigálni lehet őket. Ha van bátorságunk beismerni a tévedést, változtathatunk a dolgokon. De a képzelőerő hiányából fakadó értetlenség és könyörtelenség olyan, mint az élősködő féreg. A gazdát is átváltoztatja, maga is változik, hogy terjeszkedhessen. Erre nincs mentség.

A legkiábrándítóbbak azok az emberek, akikből hiányzik a képzelőerő. T. S. Eliot ezekre mondja, hogy "üres emberek". Olyanok, akik nem látnak a felszín alá, észre sem veszik, hogy az a lyuk, ahonnan hiányzik a képzeletük, érzéketlen szalmatörekkel van betömve. Ők maguk is érzéketlenek, üres szavakat zúdítanak a másikra, és olyasmit erőltetnek rá, amit az nem akar.

A diszkrimináció milyenségéről és arról, hogy milyen mélyen sérti az embert, csak az tudhat, aki ennek áldozatául esett. A fájdalom személyes, mindenki a maga módján érzi, mindenkinek vannak sebei.

A boldogságnak csak egy fajtája van, a boldogtalanságnak ahány ember, annyiféle, megszámlálhatatlan. Ahogy ezt Lev Tolsztoj megfogalmazta. A boldogság csak mese, a boldogtalanság az igazi sztori.

Tapasztalatból állíthatom, hogy az ember mindig szörnyen akar valamit, ami nem akar összejönni. Amikor viszont ész nélkül menekül valami elől, hirtelen szembetalálja magát vele. Persze ez csupán puszta általánosítás.

A csend hallható. Hallgatom a csendet.