Murakami Haruki

Minden dolognak keretei vannak. A gondolatnak is. A keretektől nem kell egyfolytában félni, és a lerombolásuktól sem szabad. Ez a legfontosabb ahhoz, hogy az ember szabad lehessen. A keretek tisztelete és gyűlölete. Ami az életben fontos, mind kettős természetű.

A nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnő életutakban is feltétlenül megtalálható valahol az összeomlás időszaka. Vagy talán úgy is mondhatjuk, hogy az őrületé.

A világ nem fordul fel olyan könnyen (...). Ami felfordul, azok az emberek.

Törékeny az emberi test. Félelmetesen bonyolult rendszer, apróságok igen gyakran okoznak benne meghibásodást. És ha már meghibásodott, legtöbbször nehéz megjavítani. Egy szuvas fogat vagy egy görcsös vállizomzatot talán helyre lehet hozni, de sok minden mást meg nem. Mégis mennyi értelme van a tehetségnek, ha erre a rövid távon is kiszámíthatatlanul működő, megbízhatatlan alapra kénytelen támaszkodni?

A tehetség talán tünékeny. És lehet, hogy kevesen képesek mindvégig életben tartani. Csakhogy ami belőle születik, az meg időnként a lélek nagy nekirugaszkodásait szüli. Az egyént meghaladó, egyetemes, már-már önjáró jelenségeket.

Akiknek megadatik, azok legtöbbször életük felperzselésével és túlságosan korai halállal fizetik meg a zsenialitás árát. Mintha olyan egyezséget kötnének, melyben az életük a tét. És azt már nem tudom megmondani, hogy istennel vagy az ördöggel egyezkednek-e.

Abban a pillanatban, hogy vállaljuk a halált, nem mindennapi adomány birtokába jutunk. Különleges képességnek is nevezhetjük. (...) Alapvető lényege az, hogy tágítani tudjuk a saját érzékelésünket. (...) És az érzékelésünk vegytiszta lesz, makulátlan. Minden kivilágosodik, mintha köd oszlana szét. Szemünk elé olyan látvány tárul, melyet egyébként nem láthatunk.

Ha egyszer feltárult előttünk az igazság látványa, rettenetesen sekélyesnek fog feltűnni addigi világunk. Abban a látványban se logikus nincsen, se logikátlan. Se jó, se rossz. Minden eggyé van benne olvadva. És a fúziónak mi magunk is részesei vagyunk. Túllépünk a testünk szabta kereteken, létezésünk metafizikaivá válik. Intuíció lesz belőlünk. És miközben ez csodálatos érzés, bizonyos értelemben reménytelen is. Mégpedig azért, mert szinte a legeslegvégén megvilágosodik előttünk, mennyire jelentéktelen, mennyire mélységet nélkülöző volt eddigi életünk. És elborzadunk, hogy miként voltunk képesek egyáltalán elviselni.

Amit nem tudhatunk meg, vagy ha megtudunk is, nem áll módunkban ellenőrizni, azon gondolkodni is fölösleges.

Szembe kell nézned a múlttal, de nem naiv, sérülékeny kisfiúként, hanem önálló, saját lábára állt profiként. Nem azt kell látnod, amit látni akarsz, hanem amit látnod kell.

Az igazság olyan, mint egy homok borította város. Előfordul, hogy a homok egyre mélyül az idő múlásával, és előfordul, hogy messzire hordja a szél, felszínre engedve a várost.

Ha az emlékeidet el is tudod rejteni, a történetedet nem tudod megváltoztatni.

A tehetség olyan, mint egy edény. Akárhogy erőlködsz, akármekkora erőfeszítéseket teszel, nemigen változik a mérete. És egy meghatározott mennyiségű víznél nem fér bele több.

Életünk előrehaladtával apránként felfedezzük valódi önmagunkat. De minél több a felfedezés, annál többet adunk fel magunkból.