Murakami Haruki

Szája sarkában halvány mosoly bujkál. Nem tudom pontosan megmondani, miért, de nekem tökéletesnek tűnik ez a mosoly. Kicsiny, napsütötte helyet juttat eszembe, mert csak csendes, eldugott zugba tűz be így a derűs napsugár.

Hát azt tudod-e, mit mondott Platón Lakomájában Arisztophanész? Szerinte a legendás időkben három nemű ember létezett. (…) Régen nem férfiak és nők éltek a világon, hanem férfi-férfiak, férfi-nők és nő-nők. Vagyis mindenkiben két ember lakozott. Így azután elégedetten éltek, és nem láttak szükséget semmiben. Csakhogy Istenség egy pengével mindet félbevágta. Pontosan két egyenlő félre. Ezért azután külön férfi és nő lett belőlük, és egész életükben összevissza kószálnak keresve a másik felet, akinek valahol csak meg kellett maradnia.

Az előző életből való kapcsolat kis dolgokban is megjelenik, egyszóval semmi sem puszta véletlen ezen a világon.

Olyan a szíved, mint a hosszas esőzés után megáradt patak, amely ellepte a medrében kijelölt mérce legmagasabb fokát is, s talán már el is sodorta valahová, egy sötét helyre. Az eső pedig tovább veri a folyót. Ha láttál már híradót ilyen áradásról, tudhatod, milyen az. Úgy van, ilyen az én szívem is.

Hiába tágas a világ, és neked elegendő lenne annak egy egészen kicsiny szeglete, sehol sem találod a helyed. Hiába vágyódsz egy árva hangra, néma csend vesz körül.

Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. Te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőle, ám a forgószél követ, s amikor ismét irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor. És hogy miért? Mert ez nem a messzi távolból idekeveredett "valami", aminek semmi köze sincs hozzád. Te magad vagy a homokvihar. Annyit még megtehetsz, hogy elszántan törtetsz benne előre, becsukott szemmel és szájjal, hogy a homok ne járjon át, hogy magad mögött hagyhasd az egészet. Ebben a viharban nincs nap és hold, tér és olykor meghatározott idő sem, csak a csontokat szétmorzsoló finom, fehér homok, amelyet égig kavar a szél.

Eltökélted magad, és most a döntést át kell vinni a gyakorlatba. Végül is a te életedről van szó. Alapjában véve te döntöd el, mihez kezdesz vele.

Az igazi zseni maradéktalanul kitölti a maga világát, (...) de a többiekét nem. A körülötte élők igyekeznek lebontani a falait, hogy hasznot húzzanak a tehetségéből. Legyen mégoly zseniális vagy ostoba, nem tud érinthetetlen világot teremteni magának. Bújhat a legmélyebb sötétségbe, emelhet maga köré bármekkora falat, egyszer csak jön valaki, és kiássa onnét.

Amit magunk előtt látunk, csupán parányi része a világnak. Megszokjuk a gondolatot, hogy ez a világ, pedig egyáltalán nem igaz. A való világ jóval sötétebb és mélyebb hely ennél, és nagy részét mindenféle puhányok foglalják el.