Murakami Haruki

Az életben akadnak olyan történetek, melyeket minden nyelven túl bonyolult lenne elmagyarázni.

Az emberi szívet egy másik emberi szívvel nem csak harmónia köti össze. Sőt, éppen hogy seb és seb hozza létre a mély kötődéseket. Fájdalom és fájdalom által, törékenység és törékenység által születnek a kapcsolódások. Nincs csendesség, melyben nem rejlik fájdalmas sikoly, nincs feloldozás, melyben nem ömlik a földre vér, nincs elfogadás, melyhez nem kínzó veszteségeken át vezet az út. Ez rejlik a valódi harmónia mélyén.

Amíg élünk, mindegyikünkben van valami egyedi. Annyi az egész, hogy van, akiben rögtön feltűnik, és van, akiben nehezebb meglátni.

Az életben maradottaknak megvan az életben maradottak feladata. Ami nem más, mint lehetőség szerint szépen továbbra is életben maradni. Akkor is, ha nem tudjuk tökéletesen intézni a dolgainkat.

Nem szabad elszalasztanod valaki fontosat a félelmeid meg az ócska kis büszkeséged miatt.

Az élet olyan, mint valami bonyolult kotta (...). Tele van tizenhatod hangokkal, harmincketted hangokkal, számtalan fura jellel, kibetűzhetetlen jegyzetekkel. Helyesen olvasni megoldhatatlanul nehéz feladat, és ha sikerül is kiolvasni, majd a megfelelő hangokra váltani, még mindig nem biztos, hogy az emberek helyesen értelmezik és elismerik a belé kódolt jelentést. És az sem biztos, hogy a jelentés boldoggá teszi az embert.

Ha az emlékeidet ügyesen el is tudod rejteni, vagy jó mélyre tudod süllyeszteni, a belőlük következő történetedet nem tudod eltörölni. (...) A történetedet sem eltörölni, sem megváltoztatni nem lehet. Az annyi, mintha a létezésedet szüntetnénk meg.

A puszta töprengés kárhozatba visz. A pokol mélységes mély fenekére, ahol nincs egy szemernyi fény, egy csöpp enyhet adó víz, amely megváltana a szenvedéstől.

Ilyen a gyengeség. Ugyanolyan, mint az örökletes betegség. Bármennyire ismeri is az ember, önmaga nem tud tenni ellene semmit. Még egy ütemet sem tud kihagyni, csak egyre jobban hanyatlik.

A gyarlóság a testen belül rothadás. Mint az üszkösödés, olyan az. Tizenéves korom derekától végig ezt éreztem. Ez idegesített folyton. Tudod te, milyen az, hogy valaki kétségtelenül rohad és ő maga is tud erről?

A lényeg a gyarlóság. (...) Minden onnan indul ki.

Nincs rosszabb, mint sötétben ébredni. Olyan érzés, mint amikor mindent az égvilágon elölről kell kezdeni. Az ébredés első pillanataiban mintha másnak az életét élném. Jó sokáig tart, míg visszazökkenek a kerékvágásba.

Ha nincs nagy csomag, az ember nem is érzi, hogy utazna!

Mi mindent nem tudunk mi! Csak valahogy abban a hiszemben vagyunk, hogy tudunk valamit. Ha például megszólítana egy űrből jött lény, azt mondja: figyelj, hány kilométeres óránkénti sebességgel forog az Egyenlítő, bajban lennék a válasszal. Még talán azt sem tudnám megmagyarázni, hogy ugyan miért jön a szerda a kedd után. Kiröhögnének. Na és ha erre elmondanám, hogy a Karamazov testvéreket, meg a Csendes Dont háromszor végigolvastam, a Német ideológiát pedig egyszer. A kör kerületének és átmérőjének arányát, a pít tizenhat tizedesig is fel tudom sorolni. Erre is csak derülnének? Valószínű. Halálra röhögnék magukat.

Természetesen egy dolog az őszinteség, más az igazság. A kettőnek annyi köze van egymáshoz, mint a hajó orrának, meg a tatnak. Először felbukkan a nyíltság, azt követi a valóság. Időben a kettő éppen olyan nagyságrendben tér el egymástól, mint a hajó eleje és vége. A nagyszabású dolgok nehezen jönnek elő, van ami csak akkor, ha már véget ért az életünk.