Murakami Haruki

Az égbolt ragyogó színekben játszott. Úgy érezte az ember, hogyha beszívja a levegőt, az ugyanolyan kékre festi a tüdejét is.

Fájt, hogy testileg sosem szerethettük egymást. (...) Arról álmodoztam, hogy egy szép nap hirtelen jelentős átalakulás következik be. Noha erre csekély esély kínálkozott, azért még álmodozhattam róla, nem?

Az ember egyik pillanatban derűlátó, a következőben már lesújtja a bizonyosság, hogy úgyis darabjaira hullik minden. És a végén pontosan ez történik.

Rengetegen vannak, akik nem hisznek az igazságban, hanem abban, amit szántszándékkal hinni szeretnének. Hiába meresztik tágra mindkét szemüket, valójában nem látnak semmit. Az ilyeneket becsapni gyerekjáték.

Az a gentleman, aki nem azt tesz, amit tenni szeretne, hanem azt, amit tennie kell.

Azzal, hogy éljük az életünket, egyre a halál felé haladunk. De ez csak egy a rengeteg igazság közül, amelyet meg kell tanulnunk. Naoko halálából a következőt tanultam: semmilyen igazság nem vigasztalhat abban a fájdalomban, melyet a szeretett lény halálakor érzünk. Nincs az az igazság, őszinteség, erő, kedvesség, amely kigyógyíthatna a szomorúságból. Nem tehetünk mást, mint túléljük valahogy a szomorúságot, tanulunk belőle valamit, aztán rájövünk, hogy amit tanultunk, annak semmi hasznát nem vesszük a következő, váratlan ránk törő fájdalommal szemben.

- Mennyire szeretsz? - Eléggé ahhoz, hogy a világ összes dzsungelének minden tigrisét kezes báránnyá varázsoljam ennyi szeretettel.

Ha teljes sötétség vesz körül, nem tehetsz mást, mint ülsz és vársz, hogy a szemed hozzászokjon.

Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kieszegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz dolog történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz.

Sokkal türelmesebb vagyok másokkal, mint saját magammal szemben, és sokkal könnyebben elő tudom hozni a jót másokból, mint magamból. Olyan vagyok, mint az a csiszolópapír a gyufásdoboz oldalán. De nem bánom, nem érzem, hogy ez nekem rossz lenne. Inkább legyek elsőrangú gyufásdoboz, mint másodrangú gyufa.

Én is bizonytalan vagyok néha, nekem is fáj. De ha eléggé megedzi magát az ember, mindezt a minimumra csökkentheti. Még a patkány is a legkevésbé fájdalmas utat választja, ha eleget sokkolod árammal.

Néha körbenézek a világban, és felfordul a gyomrom. Miért nem erőltetik meg magukat az emberek egy kicsit? Semmit sem tesznek, mégis folyton csak elégedetlenkednek.

Vannak dolgok az életben, amik félelemmel töltenek el. Ez természetes, nem? Csakhogy én ezeket a dolgokat nem fogadom el csak úgy. Mindent beleadok százszázalékosan, és addig megyek előre, ameddig bírok. Ami kell, elveszem, ami nem kell, azt nem. Én így élek. Ha valami nem jól sül el, majd akkor ott elgondolkozom, hogyan is tovább.