Idézetek az utazásról
A zarándokutakat gyakran a spirituális életút fizikai megfelelőjének tekintik. Mind a kettőhöz egészen különleges hozzáállásra van szükség. Aki elindul rajtuk, az gondosan felkészül, és megfogadja, hogy semmilyen körülmények között sem adja fel. Elengedhetetlen a bátorság, hogy leküzdjük az út során felbukkanó akadályokat.
A szállodák emlékezetes helyek. Érdekes, de annál jobban emlékszünk rájuk, minél rosszabbak.
Rohan velem vigan Füstölgő gyorsvonat, Gond, bú, amennyi van, Mögöttem elmarad.
A tenger az alternatívok és az önjelölt zsenik birodalma. Nem nagy veszteség, ha mindörökre eltűnnek. Egy könnycseppet sem érdemelnek.
Az út maga sokkal fontosabb, mint az, ami útnak indított.
A zarándoklattal az a helyzet, hogy nem lehet megtapasztalni, hacsak el nem indulunk az úton. Ebből a szempontból nagyon hasonlít az élethez: nem helyettesítheti, ha egy karosszékben ülve olvasunk róla, sem az, ha filmeken vagy fotókon látjuk.
Lehet a szólóvitorlázást úgy kezelni, hogy magány, de lehet úgy is, hogy totális béke és csönd.
A valódi utazók bejárják az egész világot és hihetetlen kalandokat élnek át. A legtöbb úton lévő azonban csak turista, aki azt hiszi, hogy bejárta a világot és hihetetlen kalandokat élt át. Kicsi a különbség. A két állapot közötti határ átlépése azonban, mint minden, az első lépéssel kezdődik.
Eljön a perc, amikor az ember felismeri, hogy nincs értelme tovább vándorolni. Akárhova megyünk, magunkat úgyis magunkkal visszük.
Aki túl gyorsan utazik, az elszalaszthat mindent, amiért útra kelt.
Az utazás egyik előnye, hogy egy idő múltán felismerjük: akárhová menjünk is, az emberek olyan nagyon nem különböznek egymástól.
Bizony, van úgy, hogy nem az utazás a lényeg, hanem a végállomás.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Ha a történelem nem kényszerített volna arra, hogy átszeljem Európát, megtudtam volna-e valaha, hogy mennyire szeretem a tengert, a tág eget és a zöld mezőket? Ott rejtőzött ez bennem, akár a tölgyfa a makkban, vagy a harangvirágok a föld alatt.
Nekünk magyaroknak nem csekély hibánk az, hogy rohanvást szoktunk utazni. A futó ember pedig nem lát semmit, nem hall semmit, nem érez semmit. Csak az álló ember, a nyugodtlelkű és nyugodtszemű, az az öterejű fölfogó, aki az öt érzék képességeivel a tudásának birtokába szedi az utazásban eléje forduló kincseket.
Facebook
Pinterest