Idézetek az utazásról
A (...) lazán szervezett utazások a viszálynak annyi csíráját hordozzák magukban, ahány perc van egy napban.
Ahhoz, hogy elinduljon az ember reggel, nem tudva, hol fekszik le este és milyen útvonalon ér el az ismeretlen célhoz, vagy nagyon diplomatikusnak, vagy végtelenül rosszhiszeműnek kell lenni.
Folyton feledjük, milyen magányos is tud lenni, ha utazik, az ember. Elbúcsúzik, vodkát iszik holdfénnyel a városi bárban s az idegen rakparton önmagával találkozik a szélben.
Tapasztaltam, hogy a leggyorsabban az utazik, aki gyalog jár. Azt felelem ismerősömnek: versenyezzünk, melyikünk ér oda előbb. A távolság harminc mérföld, az útiköltség kilencven cent. Ez kis híján egy teljes napszám. Én még emlékszem rá, hogy ennek a vasútvonalnak az építkezésén hatvan cent napszámot fizettek a munkásoknak. Nos, én elindulok most ebben a minutában gyalog, és estére odaérek; hetekig vándoroltam már ilyen tempóban. Barátom időközben megkeresi az útiköltségre valót, és valamikor a holnapi nap folyamán érkezik oda, vagy esetleg ma későn este, ha olyan szerencsés volt, hogy megfelelő munkát kapott.
Minden óriás hegy vagy hegyvidék önálló, külön kis világ. Mire felmegyünk rá, mire megmásszuk, szinte megjárjuk az utat a trópusoktól vagy a mérsékelt övtől a sarkvidékig.
Azt nem értem, a híres világutazók miért szokták titkolni leírásaikban, hogy a nagy kalandok kis pillanatait a kínzó kényelmetlenségek töltik meg. Márpedig kis pillanatokból áll az életünk. És akad köztük feledhetetlen.
A repülőtér a nagy érzelmek színtere, ahol emberek találkoznak, esetleg életük fordulópontjához érnek, történetek kezdődnek vagy fejeződnek be.
Mássz hegyet, ha ez a vágyad, de ne feledd, hogy a bátorság és az erő semmit sem ér elővigyázat nélkül, és egy pillanatnyi hanyagság tönkretehet egy egész boldog életet. Semmit ne siess el; fontolj meg jól minden lépést; és a kezdettől tarts szem előtt minden lehetséges véget.
Azok, akik az utazást fontosabbnak tartják önmaguk tökéletesítésénél, lassúak, és nem jutnak el sehová. Azok pedig, akik lemondanak az utazásról, hogy helyette tökéletesedni igyekezzenek, bárhová rögvest elérkeznek.
A falon csak egy valóság létezik, az, amelyikben az ember megpróbál feljutni a csúcsra. Olyan eszközökkel, olyan körülmények közt, amilyenek adva vannak számára. Ez nem az ésszerűség és a tervezés szükségességének elvetését jelenti, hanem éppen a hegymászás lényegére világít rá. Mert az a hegymászó, aki racionális megfontolások alapján akar mászni, végül még a tábort sem hagyja el.
Vannak, akik mindig utazásokról és kalandokról álmodoznak, hogy ezáltal mások és a maguk szemében is hősnek tűnjenek. Ám amikor már félúton vannak, és valamiféle veszély mutatkozik, észbe kapnak: "Miféle ostobaság sodort idáig, miért kellett belekeverednem?"
Az ember nyugtalan teremtmény, s időnként racionálisan nem megmagyarázható indokok alapján mennie kell. Valahová. Ha jó neki, ahol van, azért. Ha nem, azért. Utaznia kell. Hisz ebben a menekülésben van az ő szabadsága.
Ne akard levágni az utat, hanem úgy menj rajta végig, hogy minden cselekedetedtől szilárdabb legyen a talaj és szebb legyen a táj.
A szív mindig utazik, akkor is, ha a láb és a fej marad, és a szív folyton új világra vágyik, télen azért, mert fukar, ne kelljen otthon fűteni, nyáron meg ott van a legfontosabb létező ok, miszerint akkor szép a táj, ha fut. Lajos bácsi szerint persze a telek éppen olyan izgalmasak a szívnek, olyankor fűtenek a kupéban, és az utast hamar elnyomja az álom, a szív pedig végre fölszabadul, nem gátolja a tudat, mert a szív nagyon is tudja, hogyan lehet bealudni és megálmodni Magyarországot.
Kelet felé a napfény, nyugat mögött az ár: keletre űz a vándorkedv s nyugat kapuja vár. Úgy hajt e furcsa őrület, hogy vennék búcsút én, mert tenger hív és csillag hív és ó, mert hív az ég.
Facebook
Pinterest