Idézetek az utazásról
Légy a két látó szeme az én távolba látó lelkemnek, és úgy írd le, amit láttál: a tengert, a földeket, a népeket, hogy olvasván, behunyt szemmel úgy lássam ezt a csodálatos, sokszínű világot, amint neked megadatott látni.
Indul a küszöbről az Út: ha nem vigyázok, elszelel; Felkötöm én is a sarút, gyerünk utána, menni kell, utak találkozása vár, futok, a lábam bizsereg - csak ott lehetnék végre már! Aztán hová? Ki mondja meg?
Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szálltál.
Valahová el akartam utazni tegnap, egy kis felfrissült lélekremegésre, Nápolyba, vagy nem tudom hová, ahová egy életben csak egyszer megy vonat.
Párizsnak már a neve is mámoros örömmel töltött el, rendkívüli érzés volt ez, olyan megkönnyebbülés, amely egészen közel van a boldogsághoz, s én nem csak attól képedtem el, hogy képes vagyok ilyet érezni, hanem attól is, hogy már-már teljesen elfelejtettem.
A játékos a játékért játszik, sok utazó csak azért utazik, hogy utazzék.
Ha vonatra ülök, az nekem olyan ünnep, mintha színházba mennék. Ácsorogni vagy üldögélni sok ember között, oda se figyelni, mit beszélnek, de valahogy mégis hallgatni őket... ez nekem szórakozás a szó szoros értelmében.
A táborban mindig úgy érzem, hogy más vagyok. És amikor elindulok hazafelé, sokkal élesebb a különbség az otthon és a máshol között.
Turista az, akinek gyönyörűség a kilátás, akinek barátja a csend, és akinek élmény a vihar. Megáll a réteken, megbámulja a virágok pompáját, nyitott szívvel hallgatja a madarak vidám beszédét, csendes bámulattal áll meg a hatalmas fenyők alatt és áhítattal néz a magasba szökő sziklabércre. Nem esik kétségbe, ha megered a zápor, nem ijed meg a keményre fagyott úttól, nem riasztja vissza a sár és nem rémíti meg az éjszaka. A természet csak szép tud lenni!
Mivel a hegyek oly sokat tudnak adni, s adnak is bőkezűen, (...) az emberek rajonganak értük, újra meg újra visszatérnek hozzájuk.
Akárhogy is nézzük, kizárt dolog, hogy egy huzamos ideig tartó kétszemélyes expedíció részvevői megúsznák maradandó pszichés sérülések nélkül, ha az időjárás mostohára fordul.
Néha nem könnyű beismerni, hogy a természet lágy ölén töltött idő az esetek többségében nyirkos nylonzárkához kötöttséget, azaz sátorfogságot jelent.
Ez a turisták sorsa a világ minden táján. Az ember lát egy táblát valami olyan névvel, amiről még sosem hallott, és amiért valószínűleg egy lépést sem tenne otthon, aztán hopsz!, és már ott is van. Ott pedig újabb helyekről hall, amelyeket mindenképp látnia kell. Eljut valahová az isten háta mögé, amiről a világ még csak nem is hallott, és valaki azt mondja: - Legnagyobb látványosságunk a Sátán csatornája. Ezt nem szabad kihagyni! Nem is hagyja ki. És mi történik? Geológiai jellemzőkkel és tengerszintmagasságról szóló adatokkal meg más ilyen érdektelen marhaságokkal traktálják, amik soha egy pillanatra sem izgatták fel. Azután elmegy a Merőleges Erdőbe, ahol valaki a Pöttyös Fejű Verébről tart előadást, és ez így megy, míg meg nem néz mindent, hogy aztán a végén megállapítsa, hogy egy szemernyit sem lett okosabb.
Az egyedül kirándulás másfajta terápiát nyújt, mint a csoportos. Ha barátokkal vagy családdal van az ember, akkor alkalmazkodik a többiek ritmusához, gondolatait alárendeli a társalgásnak. Egyedül sokkal eredetibb az élmény. A gyaloglás felveszi annak a ritmusát, ami az ember fejében lejátszódik. Még jobb, ha olyan helyen jársz, ahol még soha nem voltál azelőtt. Távol a kedves helyek befolyásától a gondolatok teljesen váratlanul pattannak ki a semmiből, szabadon cikázhatnak gondok, ambíciók, aggodalmak és szerelmek között. Kulcsfontosságú, múltbéli jelenetek hívatlanul újra fókuszba kerülnek. Erős érzelmek futnak végig rajtad újból, majd egyszerre csak anélkül, hogy észrevennéd, ott állsz a világ tetején.
Amikor az ember távol kerül a megszokott világától, hajlamos kalandorként viselkedni, hiszen ilyenkor a szokásos gátakat és előítéleteket is maga mögött hagyja egy időre.
Facebook
Pinterest