Idézetek az utazásról
Most, hogy zarándokként a szent hegy felé igyekszem, vajon mit tudok kezdeni ezzel a lehetőséggel? Kihozom belőle a legtöbbet, vagy végig a rossz idő miatt fogok nyavalyogni? Jobb emberként térek haza, aki tisztában van vele, hogy kicsoda, vagy csak egy rakás fényképet, néhány szuvenírt meg egy nagyzoló, eltúlzott úti beszámolót viszek magammal? Valóban "meghal egyszer" a rosszabbik felem, vagy tovább cipelem, és tovább táplálom, hogy egyre jobban erőre kapjon? Megszívlelem majd Őszentsége és Khenszur Thabkje rinpocse tanításait, valóban azon fogok dolgozni, hogy átültessem őket a gyakorlatba, és fölszámoljam a fejemben uralkodó zűrzavart? Vagy csak elolvasom a bölcs gondolatokat, és amint becsukom a könyvet, elfelejtek mindent?
Néha, még ha tudod is, hogy hol ér véget az út, az nem jelenti, hogy ne élveznéd az utazást.
Nem is olyan sokkal ezelőtt a hajósok még azt hitték, a tenger szeszélyes, és az iránytű a sárkányok birodalmát is megmutatja. Eszembe jutottak azok a felfedezők, akik a világ végét keresték. Hogy félhettek leesni a földkorong szélén, és hogy meglepődtek, amikor a mélység helyett soha nem látott, csodás tájak tárultak a szemük elé.
Sehol sem lehet oly gyorsan és kellemesen bizalmas viszonyba kerülni, mint utazás közben!
Szerettem volna, ha van egy zsákom, amiben benne van minden, ami ahhoz kell, hogy aludjak, ellakjak, egyek, főzzek, vagyis egy szabályos konyhát és hálószobát akartam a hátamon cipelni, és el akartam menni valahová, ahol tökéletesen egyedül vagyok, ahol belenézhetek az elmém ürességébe, ahol egyformán távol lehetek minden ideától.
Az út olyan járófelület, melyen onnan, ahol unatkozunk, arra a helyre távozhatunk, ahol semmi keresnivalónk nincs.
A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé.
A földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek.
Minden utazás találkozásokkal és elválásokkal jár.
Az emberekben él a vágy, hogy bejárják a földet. Mászunk, járunk, aztán futunk, mindezt azért, hogy egyre messzebb kerüljünk attól a helytől, ahonnan jöttünk: otthonról. Tapasztalatból tudom, milyen csodálatos érzés, amikor megváltozik a környezetünk, és most azt is tudom, hogy otthon maradni, hagyni másokat elmenni, maga is egy fantasztikus utazás. Mert amikor elengedünk valamit, helyet teremtünk valami egészen másnak (...), valaminek, amit nem vártunk (...), valaminek, amitől az otthonunk váratlan kalandnak tűnik, utazásnak, ahol minden sarkon új kincsek várnak, ahol a világ a teljes bonyolultságában eljön a lakásunkba, mert a végén az erő nem csak azokkal van, akik elmennek, de benne van abban is, amit maguk után hagynak.
Ma mindenki drága biztosításokat köt mindenféle csalódás ellen, még ha csak arról a néhány esőcseppről is van szó, amely elrontja a nyaralást.
Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.
A legjobban az az ember vágyik a vakációra, aki éppen most tért vissza belőle.
Az az alapvető probléma a helyváltoztatás legtöbb módozatával, gondolta, hogy egyik sem éri meg igazán a fáradságot. A Földön - amikor még volt olyan, hogy Föld, mielőtt az új hiperűrsztráda építése miatt lerombolták volna - a gondot a kocsik okozták. A hátrányok - amelyek azzal a ténnyel függtek össze, hogy rengeteg fekete ragacsos trutyit szippantottak elő a föld mélyéből (ahol nagyon jó helyen volt), csak azért, hogy egyrészt kátránnyá alakítsák a szárazföld beborítására, másrészt füstté a levegő telítésére, s végül, hogy a maradékot a tengerbe öntsék - messze túlszárnyalták azt az előnyt, amit az jelentett, hogy gyorsabban el lehetett jutni egyik helyről a másikra, különösen, ha meggondoljuk, hogy az a hely, ahová igyekeztél, mindezek következtében valószínűleg ugyanolyan volt, mint ahonnan elindultál, más szóval: csupa kátrány, csupa füst és halaktól mentes.
El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik idegen helyen? Csak megyünk, megyünk előre (...) mintha álmodnánk. Belenézünk arcokba, melyeket még soha nem láttunk, és nem is látjuk őket többé soha. (...) Szívünk összeszorul, lábunk már botladozik, a lélek fél. Csak megyünk, mintha menekülnénk.
Facebook
Pinterest