Idézetek az utazásról
Valami szellemi közöm van Indiához, és minden valószínűtlensége ellenére egyetlen percig sem volt kétségem abban, hogy amikor eljön az ideje, el is fogok jutni oda.
Az olyan helyekre vezető utakat, ahová érdemes eljutni, nem lehet lerövidíteni.
Az utazás legnagyobb baja, hogy bármerre járok, ugyanaz a miniatűr világ fogad. A szállodai szobákban apró szappanok és samponos tubusok várnak, minivajak, egyszer használatos fogkefék, kis adag szájöblítők... óriásnak érzem magam.
Vannak helyek, amelyeknek már puszta említése vándorkedvvel tölti el a szívünket.
Utazni csupa gyönyörűség volna (...), ha test nélkül utazhatnánk. Ha míg testünk pihen, szabadon csatangolhatna a lelkünk. Akármerre járok, mindig hiányzik valami, s ettől elszorul a szívem; mindig többre vágyom, mint amit abban a percben kaphatok.
Akkor, ott az út szélén, még nem tudtam, hogy kicsoda. Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni. És megérkezni is jó lehet. S a legjobb talán a közbeeső idő vele. Az utazás. Mert nem mindegy, hogy kivel utazik az ember. Az már ott bizonyos volt, hogy a férfi körül a dolgok és az emberek biztonságban vannak. Hogy nála az igen igen, a nem nem, a nyolc óra az nyolc óra, a tizenkettő az percre pontosan tizenkettő. Közben játékosság terem mellette, és kíváncsiság, meg jóízű barátok, akiknek megőrzi fontos mondataikat.
Nem a lélek, csak az ég alja változik azok számára, akik a tengeren túlra vándorolnak.
Út: hosszú, keskeny földsáv, amely mentén eljuthatunk onnan, ahol elviselhetetlen, oda, ahova hiába megyünk.
Menjetek ki a természetbe, s ismerjétek meg egymást ott, ahol az ember őszinte lesz.
A fényt, a világot csak azok a népek ismerik igazán, melyeknek tengert adott sorsuk. A tenger a másik haza, a végtelen.
A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el.
Azt hiszem, nevezhetjük hűségnek, amikor valaki évről évre visszatér egy szeretett helyre, holtszezonban, anélkül, hogy garanciát kapna, hogy viszontszeretik.
A szállodai tükrök természetüknél fogva lélektelenek, és még homályosabbak attól, hogy olyan sok mindent láttak. Amit visszatükröznek, az nem mi vagyunk, nem az identitásunk, hanem az anonimitásunk.
Van valami ősi jellege a vízen utazásnak, még akkor is, ha rövid. Nem is annyira a szemünk, fülünk, orrunk, szájpadlásunk vagy a kezünk informál minket arról, hogy nem nekünk való helyen vagyunk, mint a lábunk, amely furcsának érzi, hogy hirtelen érzékszervként kell működnie.
Az ember, aki a tengert nézi, szerelemtől sújtott gyerek.
Facebook
Pinterest