Idézetek az utazásról
Más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud. Látni nem. S bizony az utazók közül nem mindig az tér a tapasztalatok legtöbb kincsével haza, aki a távolból leghamarabb megmondta, hogy a toronyóra mennyi időt mutat, hanem sokszor az a vaksi utitárs, amelyik szemüveg nélkül még az ajtón is alig tud kimenni.
Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajjon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak volna látni?
Két hely között az idő a legnagyobb távolság.
Ha utazni szeretnél, megtalálod a módját. Csak elég találékonynak kell lenned.
Az emberek gyakran beleesnek abba a hibába, hogy igyekeznek minél több célpontot belezsúfolni az utazásaikba. Annyira nem akarnak kihagyni semmit, hogy túlvállalják magukat. Szerény véleményem szerint ez az egyik legbiztosabb módja annak, hogy elszalasszuk egy ország legszebb helyeit.
Most már nem nagyon vágyom utazni. Tudom, rengeteg realisztikus részletet elmulasztok. Hát elmulasztom, egye fene. Ha ott lennék, akkor még inkább érezném, hogy a látottak mellett még mit mulasztok. Az egész élet egy nagy mulasztás.
A repterek gyakran csak pontokat jelentenek az emberi életben, a köztes tereket a helyek és az emberek között, a senki földjét aközött, ami már megtörtént és ami még csak most fog történni.
Ahogy körbenéztem a csöndes, véges-végig lombos fákkal övezett, gyönyörű kék tengerrel szegélyezett hegyes-völgyes szigeten, majd a tokiói zajos forgatag képe villant előttem, arra gondoltam, hogy japán életút és életélmény között milyen óriási különbség lehetséges: míg az egyiknek szinte mindig nyár van a trópusi klímájú Okinawán, addig a másik fél évig térdig hóban fagyoskodik odafönt Hokkaidón. Nem is csoda hogy a japán nyelvnek számtalan dialektusa alakult ki, úgyhogy a helyi nyelvjárást és szavakat messziről jött japán sem érti, nemhogy a turisták.
A világ nem a könyveidben és térképeidben van, hanem odakint.
A hobbit - Váratlan utazás c. film
A nagyvilágba indulóban csak arra számíthatunk, hogy minden kiszámíthatatlan.
Vannak helyek, ahová két lába kell, hogy elvigye az embert. Vannak utak, amelyek más perspektívát igényelnek. A kilométerek többet jelentenek, ha lépésenként járjuk le őket, és érezzük a föld változását a talpunk alatt.
Furcsán működik az emberi agy, az egyik pillanatban még zokogunk, mert úgy érezzük, kitépték a szívünket, elnyelnek az emlékek és belehalunk a keserűségbe. A másik pillanatban viszont kilépünk a De Gaulle reptér ajtaján, megérezzük az illatot, megpillantjuk a sorakozó taxikat, a fülünket pedig minden irányból francia szavak ütik meg, és hirtelen úgy érezzük, hogy hazaértünk.
- Utálom a reptereket. - Tényleg? Én imádom őket. (...) Tetszik, hogy az ember van valahol, de igazából sehol. Viszont nem is kellene máshol lennie, nincs más dolga, csak várni. Mintha... függőben lenne.
- Tudod, hogy szól a régi mondás: az jut legmesszebbre, aki egyedül utazik. - Nagyon magányos egyedül utazni.
Azt hiszem, oda megyek, ahova akarok. Bárcsak tudnám, hová menjek.
Facebook
Pinterest