Idézetek a szerelmi vágyakozásról
Mindenkinek van szíve. Mindenkinek. Összetörve, darabokban, gyógyulófélben, épen, de van. Néha mocskos leplekkel fedve, tökéletes szerepek alá gyűrve kínlódnak, rettegnek, félnek, és őrülten vágyják a szeretetet, de ott vannak. Néha talán láthatod is. Olyankor eltűnik egy lepel, és nincs több álca. Akkor kiszakad belőlük minden fájdalom. Érzed. Te is érzed, nem csak ő. De akkor legalább kienged belőle egy picit, mielőtt újra visszazárná magába az összes fájdalmat.
Igazából mindannyian ugyanarra a szeretetre vágyunk. Ha nem kapjuk meg, az csak egy dolog miatt lehet: mi sem merünk ekkora szeretetet adni. Feltétel nélkül, elvárások nélkül, úgy, hogy a másik azt kezd vele, amit akar, mert igazából nálunk van bőven elég. Ezt kitanulni még mindig művészet, és csak keveseknek sikerül, hiszen olyan jó félúton lehuppanni a földre, és azt mondani, hogy na jó, akkor én szeretlek, és szeress te is. Pedig valójában ez nem erről szól. Szeretsz és szeretve vagy. Szeretetet adsz, és szeretetet kapsz vissza. Jön magától. Nincs benne görcsösség és birtoklási vágy. Hiszen igen, utóbbi öl meg minden kapcsolatot.
Nem akarok mást, csak hogy ne unjam meg. Nem akarok mást, csak hogy elég izgalmas legyen. Izgalmas annyira, hogy lekössön, hogy rá figyeljek, hogy ne érdekeljen más. Törődjön annyira, hogy ne taszítson, de megtartson. Szeressen úgy, mint senki más, de csak annyira, amivel nem fojt meg. Talán van ilyen, talán nincs. Lehet, hogy még meg sem jött. Fene tudja. Úton van.
Szeretlek! Légy szívvel szívemhez kedves. S jaj, ne taszíts el, nem teheted, hogy lerázd válladról szegény fejemet. Szerelem hite kell, szerelmes szeretet, az kell e főnek. Anyámtól kenyeret kérhettem így, ahogy most tőled kérem: ne hagyd el jövendőmet.
Nem érek rá többé könnyű ölelésre, ha nagyon szeretsz, hálás leszek érte, ha nem csábitasz el, magad vesztesége.
Csak egy voltam a világon, de arról álmodtam, bárcsak a világot jelenteném valakinek.
A bánatom sírnám el - csak tenéked, hogy te szeress, hogy te is sírj miattam egy fülemülefüttyös alkonyatban tőrrel, csókokkal - csak hogy veled éljek.
Olyankor szeress, mikor rám senki se vár, Csak akkor keress, mikor őszbe fordul a nyár. S ha elhamvadnak majd regénybe illő éveink, Akkor, ahogy először, úgy ölelj megint.
Valamilyen rejtélyes okból kora gyerekkoromtól azt képzeltem, az életem valójában egy regény. Ahol a kezdődő, beteljesülő és elmúló szerelmek mindig mások, és ahol én vagyok a regényhősnő. A regényes szerelmek persze ritkák és múlékonyak, semmi közük egy tartós, életre szóló kapcsolathoz. A vágy szinte lehetetlenné teszi az igazi szövetséget. Elrontja, kikezdi. A lelkem mélyén nyilván tudtam, örökké nem lehet szerelmes az ember. Mégis minden alkalommal ott lappangott bennem ez a különös szerelmi maximalizmus, más szóval a rettegés, hogy valójában megalkuszom, nem pedig megállapodom valaki mellett.
Minden zárhoz tartozik egy kulcs, minden kulcs keres egy zárat. Zár nélkül minden kulcs értelmetlen, kulcs nélkül a zár csupán holt tárgy. Megtalálni a megfelelő zárat sok időbe telhet. Türelem kell hozzá, elszántság, bátorság, és főként: őszinte vágy. És kitartás. Keresni, keresni a zárat. Előfordulhat, hogy találsz olyat, amelyhez majdnem illeszkedik. Sőt, talán illeszkedik is. És azt hiszed, megtaláltad. Próbálod elfordítani a kulcsot, de nem megy. Hogyan lehet ez? Hiszen illik a zárba. Mégsem tudod kinyitni az ajtót.
Suhog a vágy, selyem az árnyék, szívem a szó, szemem a szándék, esténként esőként szitálnék, nem is keresve rátalálnék: kitárná ablakát, s ajándék lenne Őhozzá hullanom.
Ha valaha is alkalmam lett volna meglátni, milyen is, vagy mit tud tenni az igaz szerelem, talán én is hittem volna benne.
A szerelem az embert rabságból szabadítja ki. Önmagából! Milyen rettenetes az, ha az egész világ olyan kicsire zsugorodik, amilyen kicsi az ember. És a szerelem éppen ezt tépi fel, ezt a börtönt! Amíg egyedül vagyunk, addig csak álmodjuk a világot. De a világ szebb, mint az álom. A világban mindennek súlya van (...), a boldogsághoz mindennap meredek út vezet. És ez a súlyos világ szebb, mint a súlytalan álomképek.
Hej nem az vagyok már, ki voltam régen Hamis a csókom, könnyem, ölelésem. Szomjúság éget az örömpohárnál; S ha rámborul a gyilkos, lomha este: Babonás hittel valakire várok, Valakire, ki engem is szeretne.
Néha már az is megfordul a fejemben, hogy valami baj van velem. Talán túl sok időt töltöttem romantikus irodalmi hőseim társaságában, és emiatt túl magasak az eszményeim és az elvárásaim. De a valóságban még senkitől nem éreztem így magam.
Facebook
Pinterest