Idézetek a szerelmi vágyakozásról
Mit akarok tőled? Semmit. Semmit nem akarok tőled. Hanem neked akarok. Nem tőled, hanem neked. Mégpedig adni. Mindent. Mindent, amit őrizgetek magamban. Őrizgetem egy érkező pillanatra, egy napra, egy életre. Őrizgetem annak, aki egy pillanat, egy nap, egy élet. Aki minden. És ha te vagy az, ha neked adhatom, ha elfogadod, akkor már nem csak "neked" van, hanem "tőled" is. Mert akkor már kapok is. Tőled.
Valahol, képzeletem peremén, a sohasem látott sarki fényt szerettem volna látni, amelynek olyan szelíden kell világítania, hogy ne bántsa a bennem áporodott sötétséget. Szerelem nélkül mindnyájunknak fáj az éjszaka.
Talán az epekedés hiánya miatt nem jutottam el eddig a nagy-nagy szerelemig. Tiszta sor, hiszen a felső emeletekre is lépcsőfokok megmászásával juthatunk. Minél több a lépcső, és minél inkább hajt a vágy, annál inkább lihegünk. A szerelem már ilyen felhevüléssel, szapora lélegzéssel jár, merthogy hasonlatos a vágtához, amikor a cél előtt minden porcikánk igyekszik szétszakadni.
Várnom, türelmesen várnom kell a csodát. Nem fontos, hogy szeressek. Az kell, hogy engem szeressenek. Az önismeret óvodájában magamat semminek tudtam, s mint a szél hordozta gyomnövény magja, arra vártam, hogy valahol, valamelyik szempárból, a nekem vetett föld puha életterében, rám tűzzön a melegen mosolygó napsugár.
Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? (...) Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk.
A királyfi fehér lovon nem létezik a valóságban. Mégis vár bennem valami a nagy, elsöprő szerelemre. Igenis, lángolást akarok. Azt szeretném, ha elsodorna az érzés. Földindulásra vágyom... vagy nem is tudom... forgószélre... valami izgatóra.
Szeress úgy is ha rossz vagyok mert sokkal jobb már nem leszek szeress azért hogy egyáltalán vagyok mert ki tudja lesz-e még valaki aki majd megszeret.
Minden férfi álma egy nő, akinek odaadhatja a világot.
Enyém az álmok mesepalotája, enyém a tavasz csoda-zenéje, amit szívembe belemuzsikál... s mégis... mégis valami kéne... valami kéne: kedves a szád.
Akik elítélnek, azok a végeérhetetlen örök szerelmem miatt szólnak meg engem. De mit tehetnék én, amikor a szívem sehol nem lel vigaszt? Hogy hallgattathatnám el? Talán parancsolhatok önmagamnak? Jaj szívem! El tudod viselni, hogy nincs veled, kinek szép szeme a szerelem éltető forrása?
Szerelem nélkül elveszettek, gyökértelenek és üresek vagyunk. Szerelem nélkül a saját földünkön sodródunk, és senkihez sem tartozunk.
Most mint elkapott levél, Kit süvöltve hord a szél, Nyugtalan vagyok magamban, Örömemben, bánatomban, S lelkem vágy szárnyára kél.
Valami nagy, mély szerelem hiányzik, Valami sírás, valami öröm, Valami harc, valami csönd, Valami nagy, mély szerelem hiányzik! És így marad ez mindig, mindhalálig?
Szükségem van arra, hogy vágyjak egy nőre, hogy levadásszam és leigázzam, hogy mindenestül az enyém legyen. S ez igaz rád is. Azt akarom, hogy csak az enyém legyél.
Minden ember szívében van egy üreg. Mély, sóvár szakadék, amelynek betöltése mindennél fontosabb.
Mit akarok tőled? Semmit. Semmit nem akarok tőled. Hanem neked akarok. Nem tőled, hanem neked. Mégpedig adni. Mindent. Mindent, amit őrizgetek magamban. Őrizgetem egy érkező pillanatra, egy napra, egy életre. Őrizgetem annak, aki egy pillanat, egy nap, egy élet. Aki minden. És ha te vagy az, ha neked adhatom, ha elfogadod, akkor már nem csak "neked" van, hanem "tőled" is. Mert akkor már kapok is. Tőled.
Valahol, képzeletem peremén, a sohasem látott sarki fényt szerettem volna látni, amelynek olyan szelíden kell világítania, hogy ne bántsa a bennem áporodott sötétséget. Szerelem nélkül mindnyájunknak fáj az éjszaka.
Talán az epekedés hiánya miatt nem jutottam el eddig a nagy-nagy szerelemig. Tiszta sor, hiszen a felső emeletekre is lépcsőfokok megmászásával juthatunk. Minél több a lépcső, és minél inkább hajt a vágy, annál inkább lihegünk. A szerelem már ilyen felhevüléssel, szapora lélegzéssel jár, merthogy hasonlatos a vágtához, amikor a cél előtt minden porcikánk igyekszik szétszakadni.
Várnom, türelmesen várnom kell a csodát. Nem fontos, hogy szeressek. Az kell, hogy engem szeressenek. Az önismeret óvodájában magamat semminek tudtam, s mint a szél hordozta gyomnövény magja, arra vártam, hogy valahol, valamelyik szempárból, a nekem vetett föld puha életterében, rám tűzzön a melegen mosolygó napsugár.
Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? (...) Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk.
A királyfi fehér lovon nem létezik a valóságban. Mégis vár bennem valami a nagy, elsöprő szerelemre. Igenis, lángolást akarok. Azt szeretném, ha elsodorna az érzés. Földindulásra vágyom... vagy nem is tudom... forgószélre... valami izgatóra.
Szeress úgy is ha rossz vagyok mert sokkal jobb már nem leszek szeress azért hogy egyáltalán vagyok mert ki tudja lesz-e még valaki aki majd megszeret.
Minden férfi álma egy nő, akinek odaadhatja a világot.
Enyém az álmok mesepalotája, enyém a tavasz csoda-zenéje, amit szívembe belemuzsikál... s mégis... mégis valami kéne... valami kéne: kedves a szád.
Akik elítélnek, azok a végeérhetetlen örök szerelmem miatt szólnak meg engem. De mit tehetnék én, amikor a szívem sehol nem lel vigaszt? Hogy hallgattathatnám el? Talán parancsolhatok önmagamnak? Jaj szívem! El tudod viselni, hogy nincs veled, kinek szép szeme a szerelem éltető forrása?
Szerelem nélkül elveszettek, gyökértelenek és üresek vagyunk. Szerelem nélkül a saját földünkön sodródunk, és senkihez sem tartozunk.
Most mint elkapott levél, Kit süvöltve hord a szél, Nyugtalan vagyok magamban, Örömemben, bánatomban, S lelkem vágy szárnyára kél.
Valami nagy, mély szerelem hiányzik, Valami sírás, valami öröm, Valami harc, valami csönd, Valami nagy, mély szerelem hiányzik! És így marad ez mindig, mindhalálig?
Szükségem van arra, hogy vágyjak egy nőre, hogy levadásszam és leigázzam, hogy mindenestül az enyém legyen. S ez igaz rád is. Azt akarom, hogy csak az enyém legyél.
Minden ember szívében van egy üreg. Mély, sóvár szakadék, amelynek betöltése mindennél fontosabb.
Facebook
Pinterest