Idézetek a szerelmi vágyakozásról
A szobámban ledőlök az ágyamra és bámulom a plafont, amíg rá nem jövök, milyen szánalmas, és kinyitom az éjjeliszekrényemen hagyott könyvet. Elmerülök a sztoriban: fiú és lány, egymásnak teremtve, időtlen szerelemben. Bárcsak beléphetnék a könyvbe és ott lehetnék örökké, hogy az ő életüket éljem.
Fárasztó mindig csak kívánni, és soha ki nem elégülni.
De akkor is, milyen jó lenne, ha legalább egyszer magán érezhetné egy férfi rajongó pillantását! Ha el lenne... bűvölve tőle. Igen, ez a helyes kifejezés. Arra vágyott, hogy egy férfit elbűvöljön.
A szerelemre mindig úgy gondolt, mint valami révületre, amely magával ragadja az embert, úgyhogy az egész világot tavaszi színben látja: rajongó, önkívületig fokozódó mámoros boldogságot várt tőle. De ez nem boldogság, hanem a lélek éhsége, kínzó vágyódás, keserű rettegés, csupa ismeretlen érzés. (...) Azon töprengett, vajon hogyan fogja lelkének ezt az örökös sajgását elviselni?
Egyszer csak robbanásszerű hirtelenséggel felcseperedtem. Nagylánnyá, akinek minden sejtjében csodavárás lüktet, aki már oly éhes az ismeretlen szerelemre, mint amennyire retteg attól. Aki még nem szeretett-ölelt férfit, sejti csupán, hogy csakis ezen a módon találkozhat a megfoghatatlan Szépséggel.
Olyan marhára vágyunk a mindent elsöprő szerelemre, aztán mindig beleütközünk abba, hogy az illető, aki ezt nyújthatná, nem más, mint A férfi. Hát ez a huszonkettes csapdája.
Nem akarok egyedül aludni, egyedül lélegezni, egyedül alkotni, egyedül létezni, egyedül érezni. Aki kell, az az erejével és a gyengeségeivel együtt kell. A lélegzetvételével akarok összeolvadni. Az örökkévalóságig. Hogy többé ne engedjen el. Ez a nyugalom érzése. Teljességre vágyom.
Igen. Elveszíteni a vágyainkat, az valóban tragédia, de valóra váltani őket, azt hiszem, ez az egyetlen esélyünk. Az idén szerelemre vágytam, arra, hogy feloldódjak egy másik emberben, legyőzzem a félelmeimet és újra érezni tudjak. Teljesült a vágyam, ha ez tragédia, ám legyen, minél gyakrabban kérek belőle. A világon semmiért nem mondanék le róla.
Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak. Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk. Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?
A lelkem még dermedt, túl régen tart a tél,
Veled meglelhetném mindazt, amit elvesztettem rég.
Melegítsd fel a szívem, kérlek fogadd el zálogát,
Jöjj el vadvirág, szirmaid szórjad rám.
Kopár a világ.
Elképzeltem, milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet. Újra hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit el akarok érni. Szeretni a férfit, aki szeret.
Istenem! Aki minden kis virágnak adtál életet, adj az én szívemnek is! Mint ahogy más nők szívének megadod. A boldogság az élet. Ahol nincs boldogság, ott nincs élet. Engedd megtalálnom azt a férfit, akinek az ajka ha nevemen szólít, a szeme így szólítson: - Boldogságom!
De élsz te, s égve hirdetik
Hatalmad csillagképeid,
Ez ősi, néma ábrák:
Akár az első angyalok,
Belőled jöttem és vagyok,
Ragadj magadba, járj át!
Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet.
Hogyan nyithatnám fel szívemet összetörés nélkül?
Facebook
Pinterest