Idézetek a szerelmi csalódásról
Megkérhetlek valamire? (...) Ha majd legközelebb megint úgy döntesz, hogy a saját érdekemben keresztülnézel rajtam, volnál szíves előre figyelmeztetni?!
Vajon hogy kell feladni egy érzést? Egyszerűen csak döntsem el, hogy feladom, és eszerint viselkedjek és közben mondjak ellent a szívemnek és sodródjak tőle egyre és egyre távolabb? Akkor talán egy nap elfelejtem igéző barna szemének melegségét, kellemes hangját, édes mosolyát? Vajon eljön az idő, mikor mind eltűnik belőlem és a szívemből a fájdalom? Minden nyom nélkül, mintha soha nem is lett volna semmi.
Mint egy eltérített járat, amin bomba robban, úgy öltél meg bennem minden vágyat, semmi nem fájt ennél jobban.
Elvetted gyűlöletem és szeretetem, dalom bánatosan zeng, a fejem zúg, a szívem hamuéneket dúdol. És te, ki mindent elvettél, nem vagy más, csak maga a formátlan hang, érzés vagy értelem nélküli űr, a kezdet és a vég, örökkön-örökké.
Szerelem, ugyan már, szólalt meg benne az utólagos bölcsesség. A szerelem hazug.
A fiú soha többé nem sírt, és sosem felejtette el, amit megtanult: szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul.
Igaz szerelem. Egy darabig fantasztikus, de a végén mindig nagy fájdalomhoz vezet.
Az estét egy barátnőmmel töltöttem, akinek kilétét burkolja homály. Ő meg sem próbál uralkodni semmin. Dél óta egyre csak bőg és jajgat, és valószínűleg abba se hagyja holnap délig. Ráadásul neki köszönhetően egy rakás ember, akik kilétét szintén fedje homály, megalázottak és lehangoltak. És mindez miért? Mert az illető hisz az igaz szerelemben, és nem gondolkodik el, nem teszi fel magának a kérdést, hogy mindez hova vezet. Bár egyes barátai, köztük én is, előre figyelmeztették.
Úgy van talán: szép a világ s jó, Mi vagyunk satnyák, betegek, Jégfagyos csókokban fogantunk S a fagy a lelkünk vette meg.
Mégis elment. És vissza nem jön soha. Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire szerettem, azt sohasem érezte meg. Kitépte s elvitte szívemet. Pedig nem kellett neki. Mégis elment vele.
A tűz kihunyt, csak a füstje száll, s Te újra szabad vagy! Repülj, vándormadár! Hogy engem megöltél, ezért ne törd magad, én mégse kívánom halálodat. Eredj a pokolba és éld világodat!
Idővel belátja az ember, hogy a gyönyör a lélek vagyona, és semmivel sem hízelgőbb, ha a gyönyörért szeretik az embert, mintha a vagyonáért.
Ki nyitott szemmel és vaksötétben él Ki a múltban jár és a mában lenni fél Annyira szeretett, hogy minden érzést otthagyott Nem tud már miből adni, talán végleg elfogyott.
Nyisd ki a szíved valakinek, és ő jól megszívat! Talán egyszerűbb, ha senkit sem engedünk be.
Buffy, a vámpírok réme c. film
Az ilyen magamfajta ember, ha megszeret valakit, abba az egész lelkét pillanatok alatt beleadja, beleépíti. Hisz neki. S ha a szeretett valaki ezzel a hittel akárcsak tréfából is játszani kezd, inkább elmegy.
Facebook
Pinterest