Idézetek a szakításról
Hisz szeretett úgy, ahogy szeretni fog, Előttem őrzi öregen is azt a pillanatot, Amikor egy volt a kettő, a kettő egyér. Az a szempár, amiben örökkévalóság volt a tekintet, kit megértettél, De ahogy én, úgy te is elengedtél.
Voltak bűneim, zaklatott életem (...). Egy dolog azonban mindig, máig mindent lenyom a laton: az én szakadatlan, nagy bolondos ragaszkodásom Magához. De Maga ezt sohse látta, hitte, értékelte eléggé. Hát most már mind a ketten belehalhatunk abba, hogy egymást egymásért, magunknak meg nem becsültük.
Mint kék kristályt, őrzöm emlékedet, mit mondhatnék, kibírom nélküled.
Soha nem szabad visszamenni ahhoz, akitől egyszer véglegesen elment az ember. Ez életszabály. Nagyon kevés életszabály van. Ez az egyik.
Vannak barátságok, melyek véget érnek, szerelmek, melyek nem bizonyulnak tartósnak. A szakítás rendszerint - legalább az egyik embernek - fáj. Ám abban a világban, ahol minden, ami elkezdődik, véget is ér, a szeretet azzal a kockázattal jár, hogy a lélek megsebesül.
Ha nem maradt más, Csak az elbúcsúzás, Csak az integetés, Miért vársz?
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam A két karomba zárni. Féltettem összhangját a szíveinknek, Féltettem őt az élet vad kezétől, S féltettem kényes, önző magamat. Elengedtem hát, hogy megőrizhessem, Mint pók a fonalat -: Helyette - róla szőtt álmaimat!
Nem tudom, hogy veszíthetünk-e. Vagy, hogy fáj-e a fának, mikor levelet növeszt. Volt-e valami valaha is a birtokunkban? Nem tudom, hogy valóban elrontottam-e most valami fontosat. Vagy csak elkerüljük ezentúl egymást. (...) Nem látlak majd, nem látsz majd. Feledünk. Megérte? Lehetett volna máshogy?
A sajnálom szó lesújt és gyorsan elillan; váza marad csak.
Bocsáss meg, kedves, túl jó sztori vagy, tartok tőle, hogy túl mesélhető és túl kevéssé lakható. Mindhiába: a te történeted nem én vagyok.
Hallom ezt a csontig rágott "jobb az elvesztett szerelem, mint az el nem nyert" szöveget. Ez sem igaz: nem jobb. Nekem ne mutassák meg a Paradicsomot csak azért, hogy aztán a szemem láttára fölperzseljék.
Most mondd: ha már csak egymást öli két ember, nem jobb, ha válik, mint valami vétlen bűn örökét hurcolni mindhalálig, mikor a végső perc mécseseként egy gyűlölt arc világlik?
Gyökerestül, véresen, mint egy bokorgyomot, úgy tépte ki ezt az asszonyt a szívéből. Elfelejtette.
Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj
Nekem játék, neked szerelem, neked fény, nekem a végtelen. A közös bűn, a hiányzó értelem. Mi neked küzdelem, nekem a félelem. Talán egy más korban, egy más létben vége lesz a láznak, De most ami volt, s ami lesz, odaadod másnak. Ez most a búcsú és a kezdet is. Ez most fájni fog, még ha tudjuk is.
Áldva, csöndben, békén, Emlékkel és csókkal Akarlak elhagyni, Meleg után fagyni, Egyedül maradni, Egyedül érezni, Egyedül meghalni, Áldjon meg az Isten.
Facebook
Pinterest