Idézetek a szakításról
Minden megszakított kapcsolat egyben veszteség is, és bár indokolhatjuk azzal, hogy a másik miatt történt, a hiány a mi életünkben is jelentkezni fog.
Furcsa, hogy ez is én vagyok, ki el tud menni fájdalmatlanul, nem vádol, nem fogadkozik, nem sóvárog az elveszett után. Nem a csapást érzi a változásban, törvényt, mely űri kristályszigorával reményt hoz mégis, váratlan jövőt.
Belehalnék, ha elengednélek, de sosem bántanálak, csak hogy megtartsalak.
Az, ami túlságosan nagy tűzzel lobban fel, ugyanolyan hamar ugyanannak a tűznek a martalékává válik. A tűztől pedig sokan félnek. Megégetni magukat, fájdalmat érezni, sebeket szerezni senki sem szeret. Úgyhogy abban a pillanatban, ahogy véget ér a varázslat, már próbálják is kiverni a fejükből azokat a pillanatokat, amikért élünk, (...) lehetetlenbe vágják a fejszéjüket, mert bizony ha valaki hatással van rád, azt nem tudod csak úgy kiverni a fejedből, akármennyire is kontroll alatt akarod tartani az életedet.
Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív.
Az átmeneti különélés nem egyenlő a halállal (...). Olyannyira közel áll a halálhoz, hogy ugyanolyan fájdalmat érzünk, mint amikor elveszítünk valakit, akit szerettünk. A halál árnyékának völgyéből azonban van kiút.
A különélés olyan, mint amikor az ember útelágazáshoz ér. Választania kell, melyik utat követi az előtte álló időszakban.
A különélés olykor a békesség érzetét kelti a házastársakban. Ám tévesen értelmezi ezt a békességet az, aki ebből a szakítás, illetve a válás helyes voltára következtet.
Igazságtalanságnak tűnik, hogy amennyiben az egyik fél megtagadja a visszatérést, a másiknak nem marad más választása, mint ezt a döntést elfogadni. Az emberi kapcsolatok természete azonban ilyen.
Ha valakit közel engedsz, belehalsz, amikor lelép.
Lemondhat-e, oh, mondd, a szerelem? Most már tudom, nem élhetek veled, S tudom, hogy nélküled sem élhetek! Én nem tehetek róla, oh te sem! Üdvünk, csapásunk volt a szerelem. Bocsáss meg és feledj: Isten veled. Legyen örökre áldott a neved!
Mi lenne amikor Hiányomat látnád Rettegnél éjszaka Csak a hajnalt várnád Rettegnél és sírnál Boldogtalan lennél Nem ennél nem innál Hívnál és keresnél Én pedig csak mennék Felednélek végre Vágyaimat rólad Szétszórnám a légbe.
Mire már azt hittük, hogy végre megérkeztünk, jön egy újabb kanyar, És az a mihaszna szürke felhő fenn az égen vajon tőlünk mit akar? Napunk eltakarva vannak, langyos eső mossa szennyesét, Ilyenkor a világon mindig valaki elhagyja a kedvesét.
Ne is találkozzunk mi többé! Ne is emlékezzünk a multra. Szivem sokáig fájt, de végre A lemondást is megtanulta.
Minek van egy eleje, ha mindig van egy vége? Ahelyett, hogy szorítanád, engedd el végre! Mosolyogj a sötétben, és ha senki se látja, sírni szabad fényes nappal az utcákat járva.
Facebook
Pinterest