Idézetek a szakításról
Tizenkét sűrü oldal! Egész kis kézirat! Nem írják ennyi sorral, hogy: elbocsájtalak!
A mennyeket fekete felhők fedték be, nincs pihenés számomra, nincs levegő, se gondolat, se remény. Szerelmem, egyfajta félelem az, erős, ahogy vérzik a szívem, tönkreteszi húsomat. Élni, mit higgyek, szerelmem... Hogyan kell szembenézni egy új nappal. Megöltem, meggyilkoltam az elmém, a szívem megállt hinni benne többé, nem érzem testemen hosszan a kezeid, a fényességed. Én lemostam, letöröltem a világot, lelki bánatom érted van, szerelmem. Erő, nincs több erőm, hogy elárulja nekem, csak hit van, a hit a te érzelmeidben, nem a húsban, de az én szívemben, én sírok, sírok érted, szerelmem, nem óceán, több mint óceán az én könnyeim érted.
Feledj el és szeress akárkit; Vádolni nem foglak soha. Csak megsiratlak, eltemetlek, De soha, soha sem feledlek!... Neved lesz ajkam végső sóhaja.
Semmit sem adtál, csak azt a percnyi sírást. (...) Ennyi maradt. De ez megmaradt, egyedül igaz bizonyítékként, hogy ami elmúlt, nem semmi volt, hogy az érzéseknek súlya volt, szépsége volt, lángja volt. Ez a kis kivetkőztető, hangtalan sírás, ez az, amire élesen, tisztán emlékezem, a szétnyomott nedvességre az arcodon. Bánat futott át a földön: valami történt. Létezett valami, aminek minden más jele bizonytalanná oszlott a messzeségben, az időben, de hogy akkor, utoljára, utolsó percben csupán, miután oly hosszú ideig bizonygattuk magunk és a másik előtt, hogy vége, nincs semmi már, nincs értelme, minek volt, miért kellett találkozni és álmodozni, hogy végül akaratlanul, akarat ellen mégis áttört a sírás, a bizonyíték. (...) Sírtál, és tudom, értelme volt a "semminek".
Te és én, egy újabb csalódás, ezt az elején tudtam, Mégis hozzád fűztem álmokat, sorokat neked írtam. Belül sírtam, kívül nevettem, de mi mást tehettem? Éreztem, hogy nem lehetsz már túl sokáig mellettem. Még sem féltettem, hagytam, hogy szépen Kimondjuk a búcsút, és az álom véget érjen.
Két testben egy lélek voltunk... mindketten vétlen; menjünk el inkább észrevétlen egymás mellett, nem kellenek szavak; láthassalak úgy, mint mikor enyémnek tudtalak...
Nem gondolok ki semmi újat, hagyom jövőm, s veled a múltat idő kútjába elsüllyedni, hozzád többé már nem köt semmi.
Elhanyagolt voltam, mint egy kísértethajó. Algás bordáimra csigák tapadtak, a vitorláim foszladoztak, és lepergett rólam a festék. De akkor is egy átkozottul jó hajó voltam, és neki szeretnie kellett volna annyira, hogy ezt lássa bennem. De a fájó igazság az, hogy nem volt erre tekintettel, és lehet, hogy soha nem is látott bennem semmi fantáziát.
Minden szakításomba belehaltam kicsit, és lelkemnek azt a részét, amelyikben az a szerelem élt, megöltem magamban, hogy újrakezdve az életemet, menjek tovább a sorsomon, végzetem felé.
Én úgy szerettelek, Hogy szebben nem lehet, S ha nem is voltam mindig veled, Sose voltam ellened, És csak benned hittem, Most csak azt szégyellem, Hogy így is kevés voltam neked.
Ha az elválás ilyen iszonyú kín, jobb lett volna, ha sosem találkozunk.
Annak, hogy túltegyem magam rajtad, nem az a módja, hogy összejövök valakivel, vagy ha úgy teszek, mintha nem is lettél volna. Mi ketten szerettük egymást, és aztán összetörted a szívem. Mindent megtettem, hogy ne kelljen szembenéznem ezzel a ténnyel. Egy nap meg fogok csókolni valakit. És ha megteszem, az magamért lesz.
A találkáinknak véget kell vetnünk, ez nem mehet így tovább. Életünk van, érzéseink vannak, saját gondolataink vannak, s ezeknek kell tovább élniük helyettünk, hiszen nem hazudhatunk tovább. De ezek az érzések túl mélyek ahhoz, hogy csak úgy magukra hagyhassuk őket. Reménykedjünk, hogy elég erősek ahhoz, beragyogják életünk hátralevő napjait akkor is, amikor már nem leszünk egymásnak.
Tünékeny kapcsolatunk olyan volt, mint a ragyogó napsütésben eltöltött egy nap, miközben az ember az egész életét a föld alatt töltötte (...). Talán nekem csak ennyi járt a kapcsolatok terén - egy villanásnyi napfény. Talán túl fényes volt ahhoz, hogy hosszú időn keresztül el tudjam viselni. Talán hálásnak kellene lennem. Nem éreztem hálát. Pocsékul voltam.
- Ígérem neked, hogy harag és háború nélkül elengedlek, ha eljön az ideje. Ha eljön. - Ígérem, én se bántalak, ha nem úgy sikerül, ahogy kívánjuk. Ha mennem kell, szépen búcsúzom. Ha te távoznál, nem terhellek fájdalmammal. Ámen.
Sok pár végül azért válik el, mert mindkét fél azt hiszi, másvalakivel majd jobb lesz, később mégis hasonló helyzetben találja magát, és rá kell jönnie, hogy egyedül a narrátor változott meg.
Facebook
Pinterest