Idézetek a szakításról
Amint rájövünk, hogy a párunk nem szeret minket, nagyon bátornak kell lennünk, és véget kell vetnünk a kapcsolatnak, még mielőtt ő szánná rá magát erre a lépésre. Persze rossz érzés lesz, hogy elveszítjük, viszont így megőrizhetjük a méltóságunkat, és egy nap majd ráébredünk, mennyire helyes döntést hoztunk akkor.
Ha egy kapcsolat nincs lezárva, nem beszéltétek meg a dolgokat, akkor csak abbahagytátok, de nem zártátok le! Valaminek a görcsös életben tartása. Valaminek, ami halott! Ami megdöglött! Arra vágysz, hogy majd összefuttok. Vagy ez valamiféle bosszú? Hogy lásson téged? Így, ahogy kinézel? Hogy tessék? Ezt csináltad velem! Ez lett belőlem! Vagy valami illúzió fenntartása? Hiszen még mindig itt van mellettem.
Minden szerelemnek megvan a maga természetes tartama. Legyen az néhány nap, néhány hónap, némelyik pedig kitart egy egész életen át. A miénk akkor és ott ért véget. Az én szememben a szakítás nem feltétlenül kudarc. Néha kell, hogy legyen annyi bátorság az emberben, hogy méltósággal lezárjon egy történetet, és megőrizze belőle azt, ami szép volt.
Én már nem leszek itt, s teneked leesik az a bizonyos kő a szívedről, fölsóhajtasz: "Végre elment", és csinálhatsz, barátom, bármit, amit kedved tart. Ígérd meg azonban, hogy majd figyelmeztetsz. Mihelyt letelt ez a kíméleti idő - nevezzük annak -, te fölállsz, és betűről betűre ezt mondod nekem: "(...) örültem, hogy volt szerencsém, de még jobban, hogy nincs, szedd a sátorfádat, menj isten hírével." Igen. Dobj ki úgy, hogy a lábam se érje a földet. Vagy ne is mondd ezt, csak nézz rám. Elég rám nézned, nem is bosszúsan, hanem úgy, ahogy máskor is nézel, úgy, ahogy most nézel rám. De biztosítalak, erre se lesz szükség, mert én hét perc múlva - azaz bocsánat: hat perc múlva, mert közben elmúlt egy perc - már elpárologtam, s ebben a szobában csak ittlétem kínzó emléke lebeg.
Ha valakitől elválunk, az nem jelenti azt, hogy abban a kapcsolatban mindent megtanultunk. Ha házasságunknak már vége, de még a másikat okoljuk a nyomorúságunkért és a fizetendő jelzálogért, akkor még mindig egymáshoz vagyunk láncolva - hiszen még van mit tanulnunk egymástól!
Időtartamban egy válást feldolgozni 1-3 év, de intenzitásában lehet nehezebb, mint egy haláleseti gyász, mert egy olyan embert gyászolunk el, aki él, és folyamatos interakciók várhatók, főleg ha még gyerek is van. Ami a legfontosabb, hogy szeretetvesztést él át mindkét fél, és ez halálesetnél nem jelentkezik. Önmagunk szerethetősége vész el az által, hogy egy számunkra nagyon fontos személynek nem vagyunk többé fontosak. Folyamatosan tanúi vagyunk a másik életének, férjhez megy, megnősül, boldog nélkülünk, ez felfoghatatlan annak, akinek még fáj.
Vannak, akik sokéves házasság után válnak el. Ez mindössze annyit jelent, hogy az együtt töltött hosszú idő alatt sokat változtak, és ami egykor boldogságot jelentett, az nem marad feltétlenül örökre szóló örömforrás. Hiszen emberek vagyunk, változhatunk.
Menj el, te átkozott, te rémes, másutt keresd, amit a sors ád. Ölelj, de menj sietve, s hagyd el az emberek elátkozottját!
Számtalanszor tapasztaltam: a szerelmi párharcban a nőknek sokkal fejlettebbek az ösztöneik, és jobbak a reflexeik. Mindig kerül náluk kijátszatlan adu. Legalább is addig kerül, míg ki nem játsszák az utolsót.
Bármilyen sok fájdalmat okozhat is egy jegyesség felbontása, közel sem olyan fájdalmas, mint néhány évvel később egy válás.
Mélyen, belül érezte, ahogy elszakad, kettétörik benne valami. A búcsúszót már régen kimondta, és azt akarta hinni, hogy helyesen cselekedett. (...) Furcsán üresnek érezte magát. Mert egy dolog tudni azt, hogy az Amanda iránti érzelmei semmit nem változtak, de nyíltan szembesülni a ténnyel, hogy érzései a jövőben sem fognak változni - az már teljesen más.
Tudod, mi a legrosszabb abban, ha valaki szakít veled? Az, amikor szinte nem is gondolsz azokra, akikkel te szakítottál eddigi életedben és akkor hirtelen felfogod, hogy ők mennyire keveset gondolhatnak rád. Mert azt gondolnád, mindketten szenvedtek, de ők csak: "Hé, jobb is, hogy nem vagy. "
Minden megtisztult bennem, a világ mosolyogni kezdett, és minden rossz olyan volt szememben, mint a pókháló, melyet a kéz könnyedén szétszakít. A te kedvedért akartam jó lenni. (...) Igen, így volt, midőn hozzám jöttél, de most, hogy elhagysz, minden elsötétül körülöttem, szívem olyan, mint a sivatag magányos hollója.
Nincs elrontva semmi, csak másra lesz majd jó, S ha nincs benne, csak ennyi, pont nekem való. Elmegyek most végleg, többé ne is láss, Úgy lesz, ahogy kérted, sírjon érted más!
Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Úgy éreztem, mintha kettőnk között mindennek vége lenne, s mintha ő is úgy érezné, mintha mindennek vége lenne kettőnk között. Ettől azonban oly erős lett a feszültség; nem lehetett vége.