Nádas Péter

1942. október 14. — magyar író, drámaíró és esszéista

Az ember eleve mulatságos lény, mindenki a maga módján. Az ismétlődő gesztusaink, ahogy képtelenek vagyunk túllépni az unalmas önismétléseinken. Mindez mulatságos, ha éppen nem tragikus.

Az empátia teljes hiánya igen ritka jelenség, de érdekből, kívánatra természetesen minimalizálni lehet a szintjét. Olyan korszakban élünk, amikor ez a minimalizálási manipuláció nagyobb teret kap, de szerencsére a korszakok váltogatják és kiegészítik egymást.

Egy élet hajója képes többször is megfenekleni. Jön egy dagály, kicsit megemeli, de kiderül, hogy lyukas a hajótest, beömlik a víz, és akkor betömi vagy megfoltozza az ember. Ha mégsem süllyed el, megint hajózik egy ideig, aztán ismét zátonyra fut.

Ahogy az ember abbahagyja a munkát, megpillantja a saját életét csupaszon. A munkával feldíszítem, tartalmassá teszem, de ha mindezt lehántom róla, tulajdonképpen nem is tudom megmondani, mit csináltam egy életen át.

Két generáció elég ahhoz, hogy feledésbe merüljön egy háború.

Az énnek az egyetlen védelmi apparátusa a hazugság, a füllentés, a mellébeszélés, az elhallgatás.

Az őszinteség nagyon gyanús. Ha például valaki azzal kezdi a mondandóját, hogy őszintén megmondom neked, az azt jelenti, hogy hazudni fog, vagy korábban hazudott.

Nem azonosítom a valóságot az igazsággal. Ezt csak akkor tehetném, ha biztos lennék benne, hogy Isten teremtette és kormányozza az univerzumot, s akkor a keresztény tanításnak megfelelően egyedül benne van az igazság. Ha őt megtalálom, akkor a realitásban megtalálom az igazságot is. Nagyon szép gnosztikus gondolat. Ám én ma sajnos nem tudok már abban bízni, hogy egy rajtunk kívül álló személyben van letétben valamiféle igazság, aminek nekünk meg kellene tudni felelnünk. Ez ugyanis minden egyes személyben letétbe van helyezve.

Nagyon kevés a kérdés egy magyar beszélgetésben, de nagyon sok a komment és az egyértelmű kijelentés. Még több a normatív ítélet. Ahol az emberek nagyon keveset kérdeznek egymástól, ott fennáll a veszély, hogy mindenki nagyon okos lesz.

Az okos ember is tévedhet, legfeljebb még okosabb lesz, ha belátja tévedését.

Kívül a köznyelv kétféle beszédmódot talál, ha a szerelemről kell beszélnie. Az egyik a mágikus, a titkos, az éjszakai nyelv, a másik a szociális, a nyilvános, a nappali nyelv, s aki az egyiket beszéli, megérti ugyan a másikat, mégsem tudja az egyiket a másikba átfordítani.

Vannak helyzetek, amikor a hazugság a humánus.

Az emberi karakter, amit a születéssel magunkkal hozunk, soha nem változtatható.

Nincs egyéni nyelv, csak egyéni nyelvhasználat.

Kritikus helyzetekben (...) nagy koncentrációra van szüksége az embernek. Olyan erősségűre, amire köznapi helyzetben, amikor szétszóródik a figyelme, nem képes. Amikor azonban sokk éri, például egy baleset, akkor megváltozik az időélménye.