Idézetek a szakításról
Álomtánc volt, csodavilág, Két parázsból gyönyörű láng, De áruló fényt minden csillag meglát, És nézd, most árnyak földje vár ránk.
Társadalmunkat méltán nevezik eldobható társadalomnak. Élelmiszereinket tetszetős csomagolásban vásároljuk meg, amit aztán azonnal a szemétbe dobunk. Az autókat és a háztartási eszközöket is úgy tervezik, hogy hamar elavuljanak. A bútorokat nem azért adjuk jótékonysági intézményeknek, mert már használhatatlanok, hanem azért, mert kimentek a divatból. Még a nem kívánt terhességek is "eldobhatók". Üzleti kapcsolatainkat is csak addig tartjuk fenn, amíg hasznosak számunkra. Nem meglepő tehát, hogy társadalmunk elfogadta az "eldobható házasság" eszméjét is. Ha már nem vagyunk boldogok egymással, vagy kapcsolatunk nehéz időszakon megy keresztül, hagyjuk ott az egészet, és nyissunk egy új fejezetet az életünkben.
A házastárs nem olyan, mint egy félresikerült befektetés, hanem élő személy, akinek érzelmei és vágyai vannak! Életünk bizonyos szakaszában szorosan kötődtünk hozzá, és őszinte szeretetet éreztünk iránta. Olyan mélyek voltak az érzelmeink, hogy nyilvánosan is vállaltuk egymás iránti elkötelezettségünket, "míg a halál el nem választ". Most már közös múlt köt össze minket, esetleg gyermekeket is nevelünk együtt. A házastársunkat nem hagyhatjuk el olyan egyszerűen, mint ahogy a részvényeinktől megszabadulunk.
Nincs olyan válás, ami után a felek "boldogan élnek, míg meg nem halnak". Döntésük következményeit egész életükben viselniük kell. Nem állítom, hogy nincs élet a válás után. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy válás után az élet mindig bonyolultabb, mint előtte volt.
Mivel a házasság egészen különleges emberi kapcsolat, és a házaspárt mély érzelmek kötik össze (legalábbis addig, amíg megosztották egymással az életüket), ezért nem lehet fájdalom nélkül odébbállni. A múlt jó és rossz emlékei velük maradnak, és akármilyen kapcsolatot is tartanak fenn egymással a jövőben, a problémáik nem oldódnak meg.
Magadnak is érezned kell, hogy nem vagy többé, aki voltál. Én nem változtam. Amíg két test, egy lélek voltunk, bízvást számíthattunk arra, hogy boldogok leszünk. Most homlokegyenest ellenkező céljaink csak boldogtalanságot hozhatnak ránk. Hogy mennyit és hogyan töprengtem ezen, arról nem szólok, de kimondom nyíltan, hogy kész vagyok visszaadni szabadságodat.
Minden nyárnak vége van egyszer. Beszélhetünk és megjátszhatjuk, amit akarunk, de ezen úgysem változtathatunk!
Nem adok több szerenádot, Nem leszek olyan áldott, Ki a szívével jól lát, Nem írok több ódát hozzád, Nem hagyom a nagyvilágot Hátra miattad könnyen, Tudom, hogy így lesz könnyebb, Hiába préselsz könnyet.
Menj el, de ne búcsúzz el, a búcsúzást gyűlölöm, Velem leszel addig, amíg illatod a bőrömön, Mást úgysem hagysz itt nálam, és mást te sem viszel el, Csak egy mohó érintést szikrázó testeden.
Olyan voltam számára, mint egy rossz szokás, amivel egyik napról a másikra felhagyott.
Tartsd vissza a lélegzeted, hunyd be a szemed, Használj másokat arra, hogy elfeledj. Csalódott sóhajaid nem lepnek meg, A hazugságokból nincs még eleged?
Az együtt töltött időnk, rövid közös életünk szólama elhalt, ahogy a zene elhallgat, ha lejár a lemez. És nem marad más, csak a csend.
Ha döntesz, dönts. Erősnek kell lenned, ki kell bírnod. Még egy lépés, meg még egy. Menni fog. Csináld végig. Magadért, a boldogságodért, a jövődért. Mert az, ami rád vár, a fájdalomnál már csak jobb lehet.
– Szakitsd, ami szakadni akar, mást úgysem érdemel; hagyd el, aki ma még szeret, különben ő hagy el!
Most kéne abbahagyni, Elfutni, elrohanni, Érzem, hogy holnap már többé nem lehet. Maradni esztelenség, Elmenni képtelenség, Bilincsben él, aki téged így szeret.
Facebook
Pinterest