Idézetek a szakításról
Visszaadok én mindent, Ha visszaadni lehet, De nem adom vissza A szemed. Belőlem fognak nézni Téged és egy kék tavat S mit e földön nézni Még szabad.
Ismerik azt a mondást, hogy "Jobb, ha szerettél valakit, de elveszítetted őt, mintha soha nem szerettél volna"? Nos, ez egy ökörség. Akárki mondta, biztos, hogy nem tudott a szerelemről szart se. Mert az igazság az, hogy még mindig a tudatlanság a jobb. Az legalább fájdalommentes. Ha viszont az ember megismeri a tökélyt, ha nap mint nap megérintheti, megízlelheti, belélegezheti, hogy aztán elvegyék tőle, az kész gyötrelem.
A szakítás sok szempontból olyan, mint a halál: az ember, aki voltam, kimúlik, az élet, amit elterveztem, füstbe megy... cinkes! Az első fázis a sokk. Az érzéketlen zsibbadtság. Ilyenkor olyan az ember, mint az erdőtűz után megperzselődött, odvas, de valahogy mégis állva maradt fa. Mintha elfelejtettek volna szólni, hogy aki meghalt, az szíveskedjék lefeküdni a földre. (...) Mi a második fázis? (...) A düh. Az a bizonyos, "mit műveltél velem, jobb nekem nélküled, soha nem is szerettelek!" típusú düh. (...) Az indulat jó. A tűz melegít. A gőzt ki kell engedni. És az indulat segít talpon maradni, amikor az ember legszívesebben összegömbölyödne a padlón, mint egy riadt örvös tatu.
Elmondhatnék mindent, hosszú volt, de mégsem megy, felesleges minden szó, te már sosem érted meg. Százszor forgattad a kést meg bennem, egyszerre megfordult a fejemben, hogy nem ember, aki ezt tette.
Elmegy. Kinyitja az ajtót, elmegy anélkül, hogy visszanézne. Becsukja az ajtót maga mögött. Állok az ablaknál, és nézek utána. Gyors léptekkel távolodik, alakja eltűnik az egyik épület árnyékában. Még akkor is sokáig nézem azt a helyet, amikor már régen nem látom. Talán valamit elfelejtett elmondani, és talán még visszatérhet - reménykedem. De nem jön vissza. Csak a hiánya marad utána, mint valami horpadás a térben.
Életem legnehezebb dolga volt faképnél hagyni. Még rosszabbá tette, hogy meg sem próbált megállítani; az nem vallott volna rá. A lelkem mélyén, ott, ahol csak az igazságnak maradt hely, nem is vártam. De mégis szerettem volna. Szükségem lett volna rá.
Tudom, hogy elmúlt már, talán én mégsem sírhatok, Nem köszönök tőled el, mégis véget ér. Százszor megbántam, mégis tudom, hogy így a jobb, Belehalok, szívem már úgysem feled el.
Három éve láttam utoljára az arcod. Vajon meglátogatlak-e éjjelente az álmaidban vagy nappal az emlékeidben? Vajon kísértem az óráidat, ahogy te az enyémeket, és vajon engem látsz-e, amikor őrá nézel?
Az égen egyetlenegy felhő sincs, Az időjárás tökéletes, Minden ugyanolyan maradt, csak te hiányzol, Ez a szakítás, ez a valóság.
Az, ami volt, elmúlt rég, nem maradt semmilyen emlékkép. Elmezavar, összekavar, közben beveszek valamit még. Elmentél, elvittél mindent, csak a testem hagytad. Üresen áll, valamire vár, ami lüktet benne, csak a vér.
Bánom, nem bánom, mástól nem várom, Tőled sem várom el. Tettem, megtettem, éltem, ha élhettem, Többet nem értem el. Félek, nem félek, mást már nem kérek: A végét ne rontsam el. Adtam, nem kellett, kértem, nem tellett, Menj Isten "hírivel"!
És mégis... kerülöm a nevedet. Mert fáj az a szó, fáj minden ékezet és magánhangzó, fáj, ahogy a számhoz ér, égeti és dörzsöli, de én mégis... még mindig, mohón fújom ki minden tagjait.
Hogy válás történt-e, vagy szakítás, azt úgy lehet megérezni, ahogy egy zeneműnél is pontosan érzed, hogy befejeződött-e, vagy egyszerűen csak félbehagyták.
Ha valamit nem zárunk le megfelelően, ott mindig nyitva marad egy ajtó, egy megbúvó lehetőség, egy esély arra, hogy minden ugyanott folytatódjon, ahol abbamaradt.
Hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan, s ki üres, részed nem lehet, semmim sincs, hát velem van az, hogy elengedtelek.
Facebook
Pinterest