Idézetek a szakításról
A válás szar dolog. (...) Mind azzal áltatjuk magunkat, hogy a gyerekek nem érzik meg, hogy még mindig jobb nekik, mintha abban kell élniük, hogy két ember üvöltözik egymással, csak éppen sosem merjük megkérdezni tőlük, hogy szerintük mi az igazság.
A valódi erő abban rejlik, ha nem menekülve felejtesz el, hanem emelt fővel. Már tudom, hogy akinek szíve van, azt mindig összetörik. De az ember rengeteget tanul közben. Ha figyel. Hálát adtam érted minden nap, és erőt kaptam tőled egy új úthoz. Köszönlek.
Szomorú, de az emberek elmenekülnek, a házasságok pedig felbomlanak. Ez olyan, mint egy ősi törvény.
Kértem, hogy ne menj el, hogy ne unj meg, talán csak elveszett a retúrjegy, így ahogy te is, én is elveszek ...mert nélküled én sem vagyok meg.
Megállsz a sarkon éppen háttal az esti képnek, Elnézhetlek, milyen szép vagy, Most már így, hogy nem enyém vagy.
Gyűlöllek, mert én téged választottalak, de te megfosztottál ettől.
Az átlátni, az nem jövő heti műsorújság. A boldognak lenni, az nem csokigyár. A felismerni, az nem államilag finanszírozott képzés. Az együtt érezni, az nem összehasonlító élettudomány. A különélni, az nem egy rosszul szigetelő gipszkartonfal.
Tudom, milyen az, amikor a másik elmegy. Egy hét iszonyú gyötrelem, majd egy hét fájdalom, majd elkezdesz felejteni, s a végén már úgy tűnik, mintha soha nem is történt volna meg, mintha valaki mással történt volna, s megvonod a vállad. Azt mondod, a fenébe is, hát ez az élet, a dolgoknak ilyen a természete. Meg ehhez hasonló baromságokat. Mintha bizony nem veszítettél el volna valamit örökre.
A zár közös még, de a kulcs már nem, valakivel lennél, de nem velem. Még nevetnénk egyet, de nem tudunk, miért villan a vaku, mikor elfutunk? Most menekülj el, amíg elbújok, most menekülj, mert én nem tudok.
Még sosem szerettem ennyire úgy, ahogy téged szeretlek. De te nem így érzel. (...) Tudom, hogy sosem akartál megbántani. Tudom, hogy a magad módján szerettél. És talán, ha a dolgok máshogy alakulnak, ha a világ kedvesebb lett volna hozzánk, én is lehettem volna életed szerelme.
- Gyere be! Mit hoztál ide el, csaknem hiánytalan? - Mindenem itt van, csak a szív kéne, ami még nálad van. - Azt nem adom, mert te azt örökbe adtad - szólok mérgesen, S becsapom az ajtót, felőlem meghalhat. Aztán megbánom. - Tessék a sajátom, nesze, az itt van, Dobogjon az benned, szolgálja életed, amíg van. "Hülye voltál", mondom majd, ha ez elmúlik, Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már.
Ha elsétálsz most innen, Tudom, hogy veled együtt minden Varázslat porrá lesz, és végül Munkába menet Eltapos a tömeg.
Amikor elveszítjük a szerelmünket, az valójában fájdalmas pszichológiai folyamat, mert nemcsak őt kell elengedni, hanem a hozzá fűződő fantáziákat, vágyakat és reményeket.
A szakítást nem csinálják az emberrel, hanem csak egyszerűen megtörténik velünk.
Hajnali három körül kitörlöm a telefonomból az üzeneteit. Még a fotóját is, a számát is. Úgy képzelem, hogy ha eléggé kitörlöm, akkor olyan lesz, mintha soha meg sem történt volna, és a szívem nem fájna ennyire.
Facebook
Pinterest