Idézetek a szakításról
- Én nem próbálok elfutni a múltam elől, Mark, és nem is tudom megosztani a jövőmet egy olyan emberrel, aki viszont menekül a sajátja elől - tekintetét a földre szegezte, és elfordult tőlem. - Most mennem kell. Visszafutott a házhoz. Én pedig csak álltam, földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, értetlenül, és figyeltem, ahogy eltűnik a szemem elől a szívemmel együtt.
Olyan életed lehet, amilyet csak akarsz. Úgyhogy szeretném, ha tudnád, hogy szabad vagy, oké? Szabadon dönthetsz. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy elhagysz.
Kell. Ma még kell. Holnap is. Egy hét múlva is. Egy hónap után is talán, de ha egy reggel úgy ébredek, hogy már nem kell... Akkor mihez kezdjek? Akkor hogyan szabaduljak meg tőle? Amikor már én kellek neki jobban, mint ő énnekem!... Most, amikor ő bizonytalan, most kell határozottnak lennem. Most, magammal szemben. Mert egy hónap múlva már ővele szemben kellene erősnek lennem. Megbántani, megalázni, vérig sérteni, hogy elmenjen.
Egy szakasz, hosszú szakasz az elválás. A viszontlátás: rövid fejezet, töredék csupán.
A nyári szerelmek mindig véget érnek. Ez íratlan szabály volt. Mint egyes növények vagy rovarok, akik nem tudják túlélni azt az évszakot. Azt gondoltam, hogy mi mások vagyunk. Mások is voltunk, de nem úgy, ahogy én gondoltam. Őszintén hittem benne, hogy soha nem fogjuk elengedni egymást. A fiatalok olyan ostobák.
Az emberi kapcsolatok nagyon furcsák, már hogy egyszer csak együtt vagyok valakivel, aki után hosszú évekig sóvárogtam, együtt eszem, együtt alszom, együtt élek vele, szeretem őt, szerelmes vagyok belé kétségbeesetten (...), esténként beszélgetünk, néha elmegyünk ide-oda, aztán hirtelen, csak mert ő úgy gondolja, az egésznek vége, hirtelen tényleg vége.
Ha nem tudom elfelejteni, csak még jobban fog fájni. Ahogy múlik az idő, egyre többet gondolok rá, és amikor eszembe jut, akkor minden visszajön. Eszembe jut, hogy minden szava, minden érintése csak hazugság volt, és minél többet foglalkozok vele, annál jobban fáj.
A szeretet néha ezt teszi az emberrel, valahogy ott ragadunk azon a helyen, ahol a szerelem elhagyott bennünket, miközben a világ forog tovább.
Egy helyben állok, de forog a Föld, Sose volt gyönyörűbb a jövőm. (...) Egy helyben állok, de még várom a folytatást Új harcra készen, de nem érted, hogy nincs tovább.
Én hagylak menni, nem segít a fájdalom, egy könnycsepp sincs az arcomon. Kérve kérni, összenézni, vesztes volnék, jól tudom, legördülni nem hagyom.
Csak egy érzés volt, ahogy öltözött, hogy utoljára látom őt, és a holnapjában nem lesz már helyem. Mikor azt ígérte, hogy visszajön, már tudtam, hogy végleg elköszön, mégis eljátszottam újra, hogy elhiszem.
Amikor szakítunk valakivel vagy megbántanak, mindig azt hisszük, hogy reménytelenül szerelmesek vagyunk. Ha két lélek, csak rövid időre is, de eggyé vált, mindig fájdalmas, ha újra szétszakadnak. Csakhogy a legtöbb esetben nem szerelem az, amit a szakítás után érzünk. Hanem a fájdalmainkat, sérelmeinket hisszük szerelemnek.
Maga után hagyott egy aprócska kis levelet, Bocsánat drágám, de már szerettelek eleget.
Nehéz feldolgozni olyasvalamit, ami rajtad kívül álló okokból történik, de téged érint. Ha az Exem meghalt volna, akkor abban a tudatban kellene feldolgoznom az eseményeket, hogy szeretett. De így, hogy gondolkodás nélkül lecserélt valaki másra, így csak azt érezhetem, hogy becsapott.
Nincs alkudozás. Nincs irányítás. Egyszerűen megadja magát, és elfogadja, hogy az, akit szeretett, többé már nem része a jövőjének, és ez ellen nem tehetett semmit.
Facebook
Pinterest