Idézetek az önismeretről
Nekem is vannak rossz napjaim, nekem is vannak problémáim, mint mindenki másnak. A buddhisták szerint a vágyak boldogtalanná tesznek. Ha az emberek nem tudják beteljesíteni a vágyaikat, akkor kielégületlenséget éreznek, és a körülményeket vagy az alkalmazott eszközöket hibáztatják. Ha viszont beteljesülnek a vágyaik, akkor az rendre nem hozza meg a várt kielégülést, és a csalódás lesz úrrá rajtunk.
Ha olyan reménytelen önzők vagyunk, hogy nem tudunk egy kis örömet sugározni magunk köré és egy kis elismerést juttatni másoknak anélkül, hogy viszonzásképpen ne akarjunk valamit kifacsarni belőlük, ha lelkünk nem különb, mint a savanyú vadalma, akkor elér minket az a kudarc, amelyet nagyon megérdemlünk.
Mikor először találkoztunk, úgy éreztem, megtanulhatok tőled magamról valamit, amit nem tudok, és ennek az érzésnek engedelmeskedve óvatosan találkát kértem tőled.
Mindig olyan természetem volt, hogy sohasem tudtam nyögni, jajgatni az eltört fazék fölött. Ha a megtörténtet jóvátenni nem lehet, a férfinak nem szabad afölött keseregni.
Ne csak a szenvedésedet és a sebeidet szeresd. Szeresd a zabolátlanságodat, az alkotóképességedet, a bátorságodat, a természetességedet, az örömödet. Szeresd az optimizmusodat, a határozottságodat, az állhatatosságodat. Szeresd a pillanatot, amikor minden rendben van.
Csak akkor indulhatsz el a népszerűség felé vezető göröngyös úton, ha hajlandó vagy őszintén szembenézni önmagaddal.
Most menj vissza azokhoz az emberekhez, akik azt gondolják rólad, hogy mindent tudsz. Győzd meg őket arról, hogy igazuk van – hiszen mindannyian tudunk mindent, csak az a kérdés, hogy elhisszük-e.
Az ember azért elboldogul valahogy. Hiszen ha más nem is, magad csak megérted magadat. Mert ha még magadat se érted! Mert ha még magadat sem érted, akkor nagy baj van!
Csakis úgy juthatunk valaha is följebb, ha már tudunk kételkedni önmagunkban.
Egy ember van, egyetlenegy, akivel mindvégig együtt élsz: önmagad.
Nincs a szívemnek semmi baja! Éppen olyan, mint én. Néha bolondul elharapódzik benne a pánik, megbokrosodik tehetetlenségében, hányja- dobálja magát, aztán belefárad félelmébe, lehiggad, mint a földönfutó, ha körülnéz és látja, hogy senki se hajt a nyomában.
Az emberek különbözőképpen viselkednek, amikor dühösek. Van, aki beharapja az ajkát, elvörösödik, talán még ökölbe is szorítja a kezét, de nem szól egy szót sem, hanem haragját visszafojtja. Mások szabad folyást engednek mérgüknek, kiabálnak, vagdalkoznak, és már azzal sem törődnek, ha igazságtalanok a másikkal szemben. Pedig nem volna szabad igazságtalanságra igazságtalansággal válaszolnunk. (...) Függetlenül attól, hogy ki milyen képet alkot rólam, hogyan szidalmaz, vagy éppen túlzottan dicsér, én az vagyok, aki vagyok, és ezen senki a világon nem tud változtatni, csak én magam!
Sok ember vágyik arra, hogy meglássa önmaga valódi arcát, de még több nem mer belenézni a tiszta tükörbe. Vagy ha mégis, félelmében inkább homokba dugja a fejét, haragjában eltorzítja és megmagyarázza a látottakat, vagy dühében összetöri a tükröt.
Néha félek, hogy végül mégis ő az erősebb, a másik én, az ismerős és érthetetlen, akinek nincs névjegye, nincs teste, s aki legalább olyan erősen én, mint a kezem vagy a szemem. Félek, hogy mégis erősebb, mert fölényesen bánik velem, mint egy vívó, aki talán le is becsüli ellenfelét: sebeket ad, óvatosan és játékosan, s talán azért nem döf le, mert - egyelőre - mulattatja ez az aránytalan bajvívás. Pardont kérjek tőle? Akkor nincs értelme az egésznek. Szökjek meg az életből? Akkor ő győzött. Semmit sem tehetek. Nem elég meggyőzni és leteperni az ellenfelet. El is kell viselni. Ez a nehezebb.
Hányféle üvegfal létezik bennünk? És hánnyal kell megküzdenünk egy életen át? Hányszor veszíthetünk el valakit? És hányszor önmagunkat?
Facebook
Pinterest