Idézetek az önismeretről
Könnyebb felébredni és egyedül érezni magam, ha az vagyok, aki vagyok, mint valaki mellett felébredni és egyedül lenni.
Egyáltalán nem fontos, hogy mit mondanak rólunk, csak az a fontos, hogy mit gondolunk belül magunkról.
CSI: Miami helyszínelők c. film
Az igazi önismeret - de sokan csak szavakban tudják ezt, vagy még úgy sem - elősegíti mások megismerését, s vele a józanság térnyerését az egyre jobban terjedő indulatokkal szemben.
Az emberek arra vágynak leginkább, hogy tiszta szívvel tudjanak az égre nézni.
A személyiség úgy van felépítve, mint a ház: a láthatatlan pince a tudatalatti, efölé emelkedik a ház, az Én, s ebből nyúlik ki a torony, tetején meteorológiai jelzőzászlóval, ez a felettes-én, az ideál. A tudatalatti az, amilyen az ember valójában, az Én, amilyennek mutatja magát, az én-feletti pedig az ideál, ilyen szeretne lenni.
Itt élek Európa szívében, és kötelezően az jut eszembe, milyen sokan kíváncsiak önmaguk jövőjére, ahelyett, hogy önmagukra lennének kíváncsiak. Sokan a múltat sem, a jelent sem értik, nemhogy a jövőt.
Minden dolog az önismerettel kezdődik, hiszen a világ aligha ismerhető meg önmagunk megkerülésével.
Túl fiatal vagyok a kapuzárási pánikhoz, és túl fáradt a lelkiismeret-furdaláshoz.
Az ember akkor ismeri meg magát, ha mindenét elveszíti.
Ha magunkat akarjuk körülírni, azt mondjuk: "én az vagyok, aki így meg így gondolkozik, érez és akar, ez a foglalkozása, pozíciója, ennyi és ennyi idős, ilyen, vagy olyan a külseje, egészséges, vagy ilyen-olyan módon beteg." Ezek a dolgok azonban mind megváltoznak, elmúlnak, átadják a helyüket újabbaknak. Önazonosításunk pillérei állandó mozgásban vannak. Időpillanatokba vetett, valódiságot nélkülöző ismérvek. Nem adnak valódi támaszt az "én"-nek, és ezért az "én" mint képzet, nem állja ki a vizsgálat próbáját. Ha ugyanis az egymásnak legszélsőségesebben ellentmondó irányultságokra, érzelmi állapotokra, tulajdonságokra is rámondjuk, hogy "én", akkor hol van a különbség az "én" és a "nem én" között?
Csak az erőfeszítésben lelünk nyugalmat, mint ahogy a láng csak az égésben leli létét.
Az ember sorsát az pecsételi meg, vagy inkább az mutatja meg, hogy miképpen vélekedik önmagáról.
Ha valami nem bilincsel le, csakhamar kikapcsolok, oly rutinnal, hogy már észre sem veszem, mikor váltok át saját agyam hullámhosszára. Ez még nem azonos a bambasággal, bár többen esküsznek rá, hogy közeli rokona.
Ha rosszkedvű vagyok, a világ reszketve kénytelen a szemem közé nézni. És bizony, nem sokáig állja a tekintetemet.
A jog és a törvény méltóságát arra használni, hogy magánsérelmet megbosszuljunk: nyílt bevallása gyöngeségünknek, gyávaságunknak és alacsony szellemünknek.
Facebook
Pinterest