Laár András

1955. augusztus 9. — magyar humorista, költő és zenész

Bemegyek egy bevásárlócentrumba, vagy valami ilyesmi helyre, ahol sokan tolonganak nagy kosarakat cipelve vagy otromba bevásárlókocsit tolva, és bosszankodom azon, hogy "de sokan vannak itt". Aztán észbe kapok: de hát ők is csak ugyanúgy bejöttek, mint én, ráadásul nem is valami mást akarnak ott, csak bevásárolni. Mégis ők vannak "sokan". Én ugye nem vagyok "sokan", hiszen én én vagyok, ami ugye nem sok. Ők vannak sokan, akiktől lépni sem lehet, akik elkapkodják előlem a vágyott holmikat, akik "lerabolják" a pultokat, akik hazaviszik és értelmetlenül birtokolják azokat a jó kis dolgokat, amiket én akartam hazavinni és otthon értelmesen birtokolni. E mögött egy olyan nemtudatos elképzelés húzódik meg, hogy őnekik egyáltalán nem is kellett volna idejönniük, inkább maradtak volna ott, ahol voltak. Pedig egyszerűen belátható, hogyha például én nem megyek be abba a bizonyos üzletbe, akkor ott bizony pontosan eggyel kevesebb ember van. A tömeg csak így csökkenthető: egyesével. És ki az, aki az adott helyzetben leginkább rávehető arra, hogy ne legyen ott? Hát épp én magam. Elég csak kiadni a jelszót: "ide pedig én be nem megyek", és a láb máris engedelmeskedik, gyalogolok tovább kinn az utcán.

Nem vagyunk egészsesek És nem is leszünk soha Amíg a lakhelyünk nem lesz puha moha.

A pénz nem él, de mi emberek úgy teszünk, mintha élne. Mintha egy biológiai lény lenne, amely növekszik, fejlődési ütemet diktál, parancsol. És mi, az emberek, miközben ezt a látszatlényt szolgáljuk, követjük parancsait és áldozunk is neki. Feláldozzuk az időt, az emberséget, a kapcsolatokat, a belátást, az együttérzést és a szeretetet, de úgy, hogy közben kizsigereljük Földanyát, aki tényleg él, és akiből valóban minden földi élet származik, mert Ő valóban a saját anyagát és életerejét adta oda használatra minden élőlénynek.

Ha magunkat akarjuk körülírni, azt mondjuk: "én az vagyok, aki így meg így gondolkozik, érez és akar, ez a foglalkozása, pozíciója, ennyi és ennyi idős, ilyen, vagy olyan a külseje, egészséges, vagy ilyen-olyan módon beteg." Ezek a dolgok azonban mind megváltoznak, elmúlnak, átadják a helyüket újabbaknak. Önazonosításunk pillérei állandó mozgásban vannak. Időpillanatokba vetett, valódiságot nélkülöző ismérvek. Nem adnak valódi támaszt az "én"-nek, és ezért az "én" mint képzet, nem állja ki a vizsgálat próbáját. Ha ugyanis az egymásnak legszélsőségesebben ellentmondó irányultságokra, érzelmi állapotokra, tulajdonságokra is rámondjuk, hogy "én", akkor hol van a különbség az "én" és a "nem én" között?

Egyik pillanattal sem lehet teljesen azonosulni, mert a jelen tetten érhetetlenül, de megállíthatatlanul tűnik át a múltba.

Végtelen számú dolog, jelenés, változás zajlik egy időben, és ezek közül a mi érzékelésünk választja ki az épp megtapasztaltat, és ez maga a világ.

Az, ami volt máskor, arra mondjuk: máskor. Ám egy ember más korban nem tudta, hogy az máskor van.

Ha ki tudjuk nevetni saját hülyeségünket, még nem lettünk teljesen hülyék.

Egyre jobban felmelegszik a Föld, mintha csak belázasodott volna, és mintha végre egyszer és mindenkorra le akarná prüszkölni magáról azt a sok és egyre csak sokasodó emberi bacilust, aki szúrja, csípi, kizsigereli, összeszemeteli, megmérgezi, berobbantja, savval leönti Őt.