Idézetek a mindennapokról
Néha lelassul a világ, és az ember minden apróságra felfigyel, mintha az örökkévalóság két szívverése között állna.
A részegség nálam öt stádiumot jelent. Az első a mézédes bambaságé, a másodikban a szomorúság szőröstül-bőröstül fal fel. A harmadik stádium a himnuszé, a bús dallamé, ezt dúdolom, míg lassan át nem csorgok a negyedikbe, mely a könnyeké. Az ötödik, s egyben végső stádiumról nincs sokat mondani: elterülök, mint egy levelibéka, melyen gépkocsi súlyos kereke tiport és porszínű lemezzé aszalódott a nyári aszfalt kigőzölgésén.
Mi más volna a gonosz, mint a mértéken felüli jó? (...) Nézzük a következőképpen. Ha valaki elénekel egy szép kis dalt, az nagyszerű. Ha kettőt-hármat énekel, az embernek megfájdul a feje.
Mit számít, mit gondolok? Mit számít, hogy bárki mit gondol? A legtöbben nem is gondolkodnak.
Wonder Boys - Pokoli hétvége c. film
Sokszor nagy lehetőségek álcázzák magukat apró feladatnak.
Egészen biztos, hogy előbb-utóbb ez vagy az lesz, így vagy úgy.
Reggel ébredsz, fölkelsz, kinézel az ablakon. Minden a helyén van: fák, bokrok, virágok, ragyog a kert, mindent fénnyel áraszt el a nap, mely, mi sem természetesebb, ma is világot ad, pirkadattal ad jelt a kakasoknak, hajnali fénnyel töri át a rétek fölött libegő párát, és derűssé teszi az ébredező halandókat. Derűs leszel te is, fölragyog a szemed, beleborzongsz a gyönyörűségbe. Este kószálsz egyet, beleballagsz a végtelenbe, és elmerülsz a csillagok sziklatengerében. Kísérőnkre, a holdra veted a szemed, és talán ekkor, ebben a hátborzongató, szívbemarkoló látványban gyönyörködve egyetlen pillanatig a csoda és a mindenség részévé válsz. De vajon átéled-e, képes vagy-e átélni a pillanatot? A pillanatot, melyben eljut a tudatodig: létezem. Benne vagyok a pillanatban. Bennem jött létre a pillanat. Megfogott, megkaparintott, eggyé lettünk. Elementáris erővel hat rám. Elvarázsol. Bűvöletben tart. Észreveszem, hogy létezem. Hogy részese vagyok e földi csodának. Itt lehetek a mesebeli, szó szerint egyszeri földön, és emberként élhetem meg ezt a rendkívüli pillanatot, élő, gondolkodó, szépre és jóra érzékeny emberként lehetek részese ennek a pillanatnak. Átfut az agyamon: halandó vagyok. Mindezt látom, láthatom, amíg létezem, aztán mintha elvágták volna. Halandó vagyok, véges az élmény, gyufalángnyi, sercenésnyi, szikravillanásnyi a pillanat.
Csak hallgatom, hogyan dobog szivem, s hideg borúval bámulom magam, mint a vasúton az első beszállót, kit fáradott közönnyel megtekintünk. Hogy később mindörökre elfelejtsük.
A leghétköznapibb és legbanálisabb dolgok egyben a legvalóságosabbak is.
Szergej Vasziljevics Lukjanyenko
A tetováló olyan, mint egy gyóntató, megírja egy ember történetét a testére.
Az időjárás rendszerint csalfa nőként szokott viselkedni azokkal szemben, akik biztosan számítanak rá.
Mostanában megvesznek a szivarért a házassági kordon mindkét oldalán. A nős emberek azért szívják, mert kifelé mutat állapotuk korlátai közül, az elváltak azért, mert sakkban tartják vele a vasárnap esti lehangoltságot, és mindkét csapat kényszeresen hirdeti elveit.
Ha az ember fagylaltozik, nehéz azt hinnie, hogy minden szarrá ment. Hogy oda minden remény.
Nem hiúság azt kívánni, hogy az ember jól nézzen ki; a hiúság az, ha azt hiszed, olyan jól nézel ki, hogy mindegy, mit viselsz.
Lehet valamit mindig csak néha tenni?
Facebook
Pinterest