Idézetek a kihűlt szerelemről
Szívem világosan meg most tudta, hogy rákanyarodtunk a semmibe vivő útra, s másként nem bírjuk, csakis párhuzamosan futva. Az is lehet, hogy szerelmünk sokat markolt, vagy meguntuk már a sok harcot, kudarcot - de lehet sínpár is, mely a végtelenbe tartott.
Kereslek néptelen utakon, de csak a semmi vár, Dörögve zúgnak a betonon lánctalpas éjszakák. Falakról bámul az unalom, csak a csend szól rám, Csillagok hullnak, születnek újak, és te messze jársz.
Meg akarlak tartani téged, Ezért választom őrödül A megszépítő messzeséget.
Amint rájövünk, hogy a párunk nem szeret minket, nagyon bátornak kell lennünk, és véget kell vetnünk a kapcsolatnak, még mielőtt ő szánná rá magát erre a lépésre. Persze rossz érzés lesz, hogy elveszítjük, viszont így megőrizhetjük a méltóságunkat, és egy nap majd ráébredünk, mennyire helyes döntést hoztunk akkor.
Minden szerelemnek megvan a maga természetes tartama. Legyen az néhány nap, néhány hónap, némelyik pedig kitart egy egész életen át. A miénk akkor és ott ért véget. Az én szememben a szakítás nem feltétlenül kudarc. Néha kell, hogy legyen annyi bátorság az emberben, hogy méltósággal lezárjon egy történetet, és megőrizze belőle azt, ami szép volt.
Olyan hirtelen lett vége. Öt évig voltunk együtt, pörgős, vidám társasági életet éltünk. Beszéltünk házasságról is, meg ilyesmikről, s bár még távolról sem álltunk készen rá, mégis úgy vettük, hogy előbb-utóbb összeházasodunk. Egymással. Majd ha felnőttek leszünk. De a felnövés folyamatában elvesztettem. Valahol útközben. Nem egyik napról a másikra történt, hanem fokozatosan, minden egyes nappal kicsit több tűnt el belőle.
Miért követsz, s miért követlek én? Önzéseink körhinta-tengelyén csupán a kattogás kering velünk.
Éjféltől hajnalig imádtam. A szánkon vacogott a csók. Köd hullt. A nedves éjszakában lassan dalolva ballagott. És sírt. És sírtam én is, én is, és sírtak fönn a csillagok.
Od'adtam néked mind a lelkem. (Van-e, van-e ily elhagyott?) Most itt ülök a lábaidnál, s már úgy érzem, nem is vagyok.
Nagy vágy-kötelek elszakadnak, Ébrednek oktalan szerelmek S karunkon a régi örömök Lesznek bús, utálatos terhek.
Ismerősök voltunk egymásnak, de aztán idegenekké váltunk. Azóta a mosoly, a jóhiszeműség is csak (...) gyanút, bizalmatlanságot kelt. Hányszor hittük, hogy az egyik nap majd eltörli a másikat, és a holnap nem kéri számon a tegnapot.
Sok minden átfutott az agyamon, egy elrohant évtized örökös békekötései, ahogy bele-belemartunk egymás húsába, aztán újra és újra kezdtünk mindent. (...) Ragaszkodtunk az első évekhez, amiről már csak azt tudtuk, hogy jobb volt, mint az utóbbiak összességükben.
Túl szűkös volt már kettőnknek ez a talpalatnyi föld. Amit építettünk, egy perc alatt kártyavárként összedőlt, És belőlünk az idő lassan minden érzelmet kiölt.
Én megtaláltam ám egy szívet, egy nemes lelket, amellyel ha együtt lehettem, többnek éreztem magam, mint voltam, mert mindaz voltam, ami lehettem.
Az emberi csók egyszerű üzenetváltás, s az ember néha nagyon szomorú üzenetet kap.
Facebook
Pinterest