Idézetek a kihűlt szerelemről
Ha soha többé nem látlak, tedd, hogy legalább a hiányodat érezzem.
Úgy élünk mint két társbérlő a hétköznapi létezésben egymásnak tartozunk de nem egymáshoz.
Látod, ez lett belőled is, szavak, pedig tényleg hiányzol.
Békülni nem volt hova nem lehettem egyszerre a fájás kiváltó oka s önnön hazug gyógyszere.
Az lehetetlen, hogy egy olyan szerelem, mint amilyen a miénk volt, ne hatoljon be még a csontvelőbe is. Ez a fajta szerelem átmenetileg visszahúzódhat, de mindig készen áll arra, hogy visszatérjen. Mint a világ legédesebb rákja.
Arra kellek, hogy ne legyél egyedül, engedd el a lelkem, menekül. A kivetett hálód szorul a nyakamon, engedj szabadon!
Elbánt veled az érzelem, nem segített az értelem. Körbe-körbe egy tengelyen, forogsz és nem fog meg semmi sem.
A szerelem, ha elmúlt, mindig szomorú. Nagylelkűséget ritkán tanúsít. Aki szakít, furdalja a lelke. Akit elhagytak, sebeit nyaldossa. A kudarc tán jobban fáj, mint az elválás maga. Ám végül mindenki azzá lesz, aki mindig is volt. És néha megmarad egy dal, egy papírlap két szívvel, mint gyöngéd emléke egy nyári napnak.
Elengednélek, de félek, ez nem így megy, nyomnám a féket, mégis a gázra lépek. A túl hosszú hajnalok mögött megszöknek a napok, elengednélek, de képtelen vagyok.
Nem értem, mit mond, s az arca olyan más; Megint csak a gond, de nem hagyom, hogy lásd. Attól félek, késő már menni, Egyedül jöttem, és nem is várt senki. Látom, hogy beszél, de nem értem a szót; A szívem sem dobog, s ez nem jelenthet jót.
Rosszul állt neked, ahogy szeretni próbáltál, ez kétségtelen. Időnk tele van fehér foltokkal.
Ha jönnél még és csókolnál, És azt hinnéd, hogy jó volnál, Hát elmondom, bár nincs rá szó, Hogy nem volnál jó.
S én szerettem saját vakságomat, vak őrületemet, mely, mikor már a szem rég észrevette, s az ész belátta, veszve, még akkor is azt mondta: nem lehet, azt súgta: lehetetlen, s bírt reményt látni a reménytelenben, és tudomásul venni képtelen volt, hogy véges, miről vélte, végtelen volt, s mikor varázsod már rég összetörted, téged vallott akkor is legkülönbnek.
Hogy is van ez, hogy az ember ugyanazt a személyt mennyei aurákkal körülvéve látja, hónapokon, akár éveken át, aztán egyszer csak, hirtelen vagy lassan, lehull a lepel, ott van az igazság pőrén, csupaszon, és nem értjük, hogy mitől voltunk oda.
Szerelem nélkül is nagyon jól lehet együtt élni. De nekem ezt például sose mondták el gyerekkoromban, és amikor elmúlt a szerelem, akkor nagyon erősen éreztem azt a kihívást, hogy melyik a nagyobb áldozat: hűségesen továbbélni egy kicsit takaréklángon, vagy venni a bátorságot, egy új szerelemhez, hogy abban bizonyos ideig újra boldog lehessek. Azt gondolom, ezzel minden ember szembesül az élete folyamán, de nekem senki nem mondta el, hogy az életemben ilyen kihívások lesznek, és hogy az ilyen kihívásoknak hogyan lehet a legemberségesebben megfelelni.
Facebook
Pinterest