Idézetek a kihűlt szerelemről
Sokan összekeverik a rajongást a szerelemmel, és amikor elmúlik a varázs, egyszerűen azt mondják, tévedtek.
Ahogy szűnik a varázs, múlik a szerelem, s végül olyan fénytelenné és üressé válik, mint egy villanykörte, mely nem kap már áramot. Sötét lesz. Hideg. S akire egykor úgy néztél, hogy meg tudtál volna halni érte, most idegen lesz, közömbös ismerős - egy másik ember.
A legtöbb láng fölemészti önmagát. Elég. Nem marad belőle sem szeretet, sem barátság, nem marad belőle tartós, hétköznapi boldogság. Ellobban és emlékké válik, vagy még azzá sem. Nem volt benne az a lehetőség, hogy mint a tábortüzek parazsa a téli hóban, meleget adjon, s élhetővé tegye a hideg éjszakát.
Ha szerelmes vagy, súlytalanul lebegsz. Ám ha elveszíted ezt az érzést, újra be kell lépned a légkörbe. És az elég durva is lehet. Ahogy egyik molekula pattan le rólad a másik után, egyre gyorsulsz, majd egyszer csak megyulladsz és felrobbansz, míg nem találsz egy másik szívet, ami épp ezen ment keresztül, de már földet ért és kihűlt. És akkor újra lebegni kezdesz.
Amikor eljön a búcsú pillanata (...), kénytelenek leszünk egy pillantást vetni a sivatagra, amely ott húzódik kettőnk között, és tudomásul venni, hogy nem egyszerűen közönyösek vagyunk egymás iránt, hanem a szívünk mélyén el is utasítjuk a másikat, ami pedig a múltat illeti, a közös múltunk, amiből pedig olyan nagy ügyet csinálunk, valójában egyáltalán nem is közös, mindketten féltékenyen őrizzük a magunk részét, és titokban azt gondoljuk, hogy a másikból idegen lett, akinek többé nincs joga ehhez a múlthoz.
Mindennek rendelt ideje van. Ideje van a szerelemnek. Ideje van az elengedésnek.
A szerelem valamilyen módon elkezdődik, és aztán véget ér - ez egy folyamat. Az a tipikus állapot, hogy a rózsaszín köd előbb-utóbb felszáll, de a két ember még mindig szereti egymást.
Rendben mennek a dolgok lassan elmúlik a szerelem utáni vágyakozás már csak sebeit viseled az arcodon.
Ki tudja hány napkelte után váltál súlytalanná lelkem zárt terében. ne vágyódj utánam mint viharban kifordult növény a föld után. én már nem sietek boldogtalanná lenni.
S kellett-é ez a fájdalom - mert egyikünk se boldog - ha oly nagy hatalom két kéz, mely összefonódott?
Mondd, mért kerget szét a gonosz sors? Miért száll a perc? Miért olyan gyors? Ha nincsen tűz, ha nincsen láz, Üres a szív, üres a ház, A csend remeg, S én szenvedek A magam módján...
Amikor úgy tűnik, minden rossz, És a rosszat csak egy rosszabb válthatja fel, Amikor örömet semmi nem okoz, Mert többé az öröm sem hoz örömet, Akkor tudom, hogy elveszítettelek, talán örökre.
A szerelem őrület, mely gyorsan elég, És utána csak fekszünk a parázsban.
Ez a vihar már egyszer elvonult, Ne kívánd, ne akard ugyanúgy, Ha egyszer megfakult, Ez a vihar már régen nem a miénk, Kiderül, ahogy tisztul az ég, Ez már csak a tiéd.
Jutok-e néha - mondd - eszedbe S nem fáj-e szíved kedvesem? Midőn a kósza esti szellő Füledbe suttogja nevem.
Facebook
Pinterest